Én ugyan nem emlékszem rá, de biztosan volt idő, amikor Fiala János fontos, izgalmas vagy felkészült médiaszemélyiségnek számított. Pontosabban fogalmazva: kellett, hogy legyen a múltban legalább egyetlen ilyen pillanat. Elvégre máskülönben még formális magyarázatot sem lehet adni arra a rejtélyre, miként is lehet ő 2018-ban televíziós műsorvezető, méghozzá országos csatornán, főműsoridőben. Hiszen amit ma látni és hallani lehet belőle (innen és túl az aktuális, repedt fazekat idéző rekedtségén), az csakis az értetlenséget fokozhatja. Mert ha tán tartózkodunk is a megjelenés, az orgánum vagy más ilyen felszínes tényezők túlértékelésétől, az még akkor is merőben problematikusnak mutatja Fiala János huzamosabb képernyős ténykedését, hogy régi tapasztalat szerint mindössze egyetlen lemeznyi műsora van, melyen a sértett-froclizó önfényezésnek meg a cinikus mindentudás markírozásának jut a legnagyobb szerep.

Ennyiben persze Fiala kétségkívül mutat némi nyilvánvaló hasonlóságot Havas Henrik közszereplői személyiségképletével, és innen nézve akár szimpla papírformának is tekinthetjük, hogy az ATV neki passzolta tovább a túlságosan sokáig sztárolt, majd annál gyorsabban ejtett Tanár úr műsorát. Csakhogy Havas egész estét betöltő, színes, szélesvásznú önteltségében mégis akadt némi szándékolt vagy önkéntelen kedély, amit a búsképű Fiala most legfeljebb olyan gesztusokkal próbál imitálni, melyeknek rosszízűségét talán csak az elővezetés slemil sutasága enyhíti valamelyest.

„Nem látok logikát” – ezt már az átkeresztelt vitaműsor múlt szombati adásának egyik résztvevője, Krizsó Szilvia mondta, aki társaival együtt, Fiala alulmotivált irányítását követve, bejárta a televizionált ellenzéki traccspartik bevett útvonalát. Ennek egyik kötelező állomása az „ezzel mit akarhattak?” kérdésének boncolgatása, melyet a politikai kommunikációs üzenetek megfejtése és a – hol vulgárpszichologizáló, hol vicceskedő – elmélyült elemzés szokott követni. Azután olyasforma elmaradhatatlan főelemek pakolgatásával telt ki most is a műsoridő, mint például: „változtatni kellene”, illetve „megoldások kellenek”. Ez a sablon amúgy mostanra olyan kiismertté vált, hogy mára már ennek önreflexív kritikája is külön helyet kapott a sablonban. Így aztán visszatérő jelleggel immár az a kérdés is rendre felmerül: „Miért is beszélünk erről ennyit?” S valóban, a nézőnek is gyakran eszébe juthat ez a kérdés, ám egy pillanattal később tiszteletlenül már rögtön azt firtatná: vajon miért nem az adás előtt döntik el a műsor készítői, akarnak-e majd tökéletesen jelentéktelen témákon hosszú perceken át nyammogni? (Lásd pl. Lévai Katalin pártalapítását és „alkupozícióját” – bármit is jelentsen itt ez utóbbi szó.)

A publicista Horváth Zoltán mindenesetre futólag felkínált egy értelmezést a közönség s egyszersmind egy megnyugtató önigazolást a műsorkészítők számára. „Megerősítjük a minket nézőket abban, hogy jól látják, hogy itt disznóságok vannak” – fogalmazott a Havas a pályán hajdani és a Civil a pályán mai törzsvendége, és ebben a kijelentésben van is némi logika. Csak ne rémlene fel a nézőben Fiala János unott témazáró refrénjének emléke: „Mehetünk tovább? Ennyi?”

ATV, február 10.