Tévé

„Nem látok logikát”

Civil a pályán

Interaktív

Én ugyan nem emlékszem rá, de biztosan volt idő, amikor Fiala János fontos, izgalmas vagy felkészült médiaszemélyiségnek számított. Pontosabban fogalmazva: kellett, hogy legyen a múltban legalább egyetlen ilyen pillanat. Elvégre máskülönben még formális magyarázatot sem lehet adni arra a rejtélyre, miként is lehet ő 2018-ban televíziós műsorvezető, méghozzá országos csatornán, főműsoridőben. Hiszen amit ma látni és hallani lehet belőle (innen és túl az aktuális, repedt fazekat idéző rekedtségén), az csakis az értetlenséget fokozhatja. Mert ha tán tartózkodunk is a megjelenés, az orgánum vagy más ilyen felszínes tényezők túlértékelésétől, az még akkor is merőben problematikusnak mutatja Fiala János huzamosabb képernyős ténykedését, hogy régi tapasztalat szerint mindössze egyetlen lemeznyi műsora van, melyen a sértett-froclizó önfényezésnek meg a cinikus mindentudás markírozásának jut a legnagyobb szerep.

Ennyiben persze Fiala kétségkívül mutat némi nyilvánvaló hasonlóságot Havas Henrik közszereplői személyiségképletével, és innen nézve akár szimpla papírformának is tekinthetjük, hogy az ATV neki passzolta tovább a túlságosan sokáig sztárolt, majd annál gyorsabban ejtett Tanár úr műsorát. Csakhogy Havas egész estét betöltő, színes, szélesvásznú önteltségében mégis akadt némi szándékolt vagy önkéntelen kedély, amit a búsképű Fiala most legfeljebb olyan gesztusokkal próbál imitálni, melyeknek rosszízűségét talán csak az elővezetés slemil sutasága enyhíti valamelyest.

„Nem látok logikát” – ezt már az átkeresztelt vitaműsor múlt szombati adásának egyik résztvevője, Krizsó Szilvia mondta, aki társaival együtt, Fiala alulmotivált irányítását követve, bejárta a televizionált ellenzéki traccspartik bevett útvonalát. Ennek egyik kötelező állomása az „ezzel mit akarhattak?” kérdésének boncolgatása, melyet a politikai kommunikációs üzenetek megfejtése és a – hol vulgárpszichologizáló, hol vicceskedő – elmélyült elemzés szokott követni. Azután olyasforma elmaradhatatlan főelemek pakolgatásával telt ki most is a műsoridő, mint például: „változtatni kellene”, illetve „megoldások kellenek”. Ez a sablon amúgy mostanra olyan kiismertté vált, hogy mára már ennek önreflexív kritikája is külön helyet kapott a sablonban. Így aztán visszatérő jelleggel immár az a kérdés is rendre felmerül: „Miért is beszélünk erről ennyit?” S valóban, a nézőnek is gyakran eszébe juthat ez a kérdés, ám egy pillanattal később tiszteletlenül már rögtön azt firtatná: vajon miért nem az adás előtt döntik el a műsor készítői, akarnak-e majd tökéletesen jelentéktelen témákon hosszú perceken át nyammogni? (Lásd pl. Lévai Katalin pártalapítását és „alkupozícióját” – bármit is jelentsen itt ez utóbbi szó.)

A publicista Horváth Zoltán mindenesetre futólag felkínált egy értelmezést a közönség s egyszersmind egy megnyugtató önigazolást a műsorkészítők számára. „Megerősítjük a minket nézőket abban, hogy jól látják, hogy itt disznóságok vannak” – fogalmazott a Havas a pályán hajdani és a Civil a pályán mai törzsvendége, és ebben a kijelentésben van is némi logika. Csak ne rémlene fel a nézőben Fiala János unott témazáró refrénjének emléke: „Mehetünk tovább? Ennyi?”

ATV, február 10.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.