Tévé

„Nem látok logikát”

Civil a pályán

Interaktív

Én ugyan nem emlékszem rá, de biztosan volt idő, amikor Fiala János fontos, izgalmas vagy felkészült médiaszemélyiségnek számított. Pontosabban fogalmazva: kellett, hogy legyen a múltban legalább egyetlen ilyen pillanat. Elvégre máskülönben még formális magyarázatot sem lehet adni arra a rejtélyre, miként is lehet ő 2018-ban televíziós műsorvezető, méghozzá országos csatornán, főműsoridőben. Hiszen amit ma látni és hallani lehet belőle (innen és túl az aktuális, repedt fazekat idéző rekedtségén), az csakis az értetlenséget fokozhatja. Mert ha tán tartózkodunk is a megjelenés, az orgánum vagy más ilyen felszínes tényezők túlértékelésétől, az még akkor is merőben problematikusnak mutatja Fiala János huzamosabb képernyős ténykedését, hogy régi tapasztalat szerint mindössze egyetlen lemeznyi műsora van, melyen a sértett-froclizó önfényezésnek meg a cinikus mindentudás markírozásának jut a legnagyobb szerep.

Ennyiben persze Fiala kétségkívül mutat némi nyilvánvaló hasonlóságot Havas Henrik közszereplői személyiségképletével, és innen nézve akár szimpla papírformának is tekinthetjük, hogy az ATV neki passzolta tovább a túlságosan sokáig sztárolt, majd annál gyorsabban ejtett Tanár úr műsorát. Csakhogy Havas egész estét betöltő, színes, szélesvásznú önteltségében mégis akadt némi szándékolt vagy önkéntelen kedély, amit a búsképű Fiala most legfeljebb olyan gesztusokkal próbál imitálni, melyeknek rosszízűségét talán csak az elővezetés slemil sutasága enyhíti valamelyest.

„Nem látok logikát” – ezt már az átkeresztelt vitaműsor múlt szombati adásának egyik résztvevője, Krizsó Szilvia mondta, aki társaival együtt, Fiala alulmotivált irányítását követve, bejárta a televizionált ellenzéki traccspartik bevett útvonalát. Ennek egyik kötelező állomása az „ezzel mit akarhattak?” kérdésének boncolgatása, melyet a politikai kommunikációs üzenetek megfejtése és a – hol vulgárpszichologizáló, hol vicceskedő – elmélyült elemzés szokott követni. Azután olyasforma elmaradhatatlan főelemek pakolgatásával telt ki most is a műsoridő, mint például: „változtatni kellene”, illetve „megoldások kellenek”. Ez a sablon amúgy mostanra olyan kiismertté vált, hogy mára már ennek önreflexív kritikája is külön helyet kapott a sablonban. Így aztán visszatérő jelleggel immár az a kérdés is rendre felmerül: „Miért is beszélünk erről ennyit?” S valóban, a nézőnek is gyakran eszébe juthat ez a kérdés, ám egy pillanattal később tiszteletlenül már rögtön azt firtatná: vajon miért nem az adás előtt döntik el a műsor készítői, akarnak-e majd tökéletesen jelentéktelen témákon hosszú perceken át nyammogni? (Lásd pl. Lévai Katalin pártalapítását és „alkupozícióját” – bármit is jelentsen itt ez utóbbi szó.)

A publicista Horváth Zoltán mindenesetre futólag felkínált egy értelmezést a közönség s egyszersmind egy megnyugtató önigazolást a műsorkészítők számára. „Megerősítjük a minket nézőket abban, hogy jól látják, hogy itt disznóságok vannak” – fogalmazott a Havas a pályán hajdani és a Civil a pályán mai törzsvendége, és ebben a kijelentésben van is némi logika. Csak ne rémlene fel a nézőben Fiala János unott témazáró refrénjének emléke: „Mehetünk tovább? Ennyi?”

ATV, február 10.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.