tévéSmaci

Oh, az a rémes hódkirály!

  • tévésmaci
  • 2018. március 15.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a varázslással bíbelődtek, nagy volt a munkamegosztás – kezdetben. Troché nézte a tájat, Sztupa pedig átalakította – szeme egy villanásával, nyilván – a környezetet: a csukott ablak valahogy kinyílott, a könyvek helyet cseréltek a polcon, a biztonsági öv kinyílott vagy éppenséggel bekapcsolódott, a csoki megevődött, vagy csak köddé vált hirtelen. Aztán fordítva. Troché megcsinálta ugyanezeket a mutatványokat, csak visszafelé, míg Sztupa nézte a tájat, vagy befogta a szemét. Kinyílott, ami becsukódott, bekapcsolódott, ablakok, könyvek, biztonsági és kockázati övek, csak valahogy a megevődött csokoládé nem evődött vissza, de amikor már mélyebben jártak benne a varázslásban, ez is megoldódott. Csak úgy nőtt ki a földből a sok csoki, mint a pelyva vagy a dudva. Egy kis tábla csoki itt (mondjuk, a polcon, az asztalon vagy sunyin meglapulva a szekreter tetején), egy nagy tábla meg amott (máshol). Egészen addig, míg a varázslások e végtelen sorát megszakította egy egészséges tüsszentés (az elefántok is a szívükhöz kaptak hallatán a manézsban, pedig játszott a zenekar is, pontosabban a dob pergett olyan cirkuszosan). Gyorsan keríteni kellett egy zsebkendőt, épp Troché varázsolt, de ő még egy nyomorult pézsét sem tudott könnyen elővarázsolni, nemhogy valami finomabb holmit. Ha pedig nem megy varázslással, jöjjenek a hagyományos módszerek, azok közül is elsőül a keresgélés. Mely keresgélés során rögtön ráakadtak Troché titkos csokoládéraktárára. Kis szekrényke volt, billenő ajtóval, alig fért el benne az a 4-5 szelet csoki, amelyek történetesen pont olyanok voltak, amilyeneket az utóbbi időben Troché elővarázsolt. Sztupa könyörtelenül, hidegvérrel csapta le a lebukást.

Pénteken (16-án) délután, háromnegyed hat körül a Szép remények 1998-as, erősen modernizált, mégis tök hagyományos kiszerelésével támad az HBO. S hát olyan ez, mint a Nagy Levin nevű ponyvafigura esete a halételekkel, minden jöhet, a rossz is mennyei belőle. Ez pedig nem is rossz, a Magwich (itt a modernizáció jegyében Lustig) szerepét gyakorlatilag széttrollkodó Robert de Nirót leszámítva még a sztárok is hozzák a jobbik pofájukat, s Kim Dickens fellép egy kisebb szerepben (majd pont őt lehetett volna kihagyni). Hasznos lehet maradni eztán is a csatornán, lévén kilenckor belefognak a Rellikbe, aminek a címét nem kell lefordítanom, csak vissza: Killer ugyebár. S ez lesz a veszte is, mindannyiunk veszte, a brit sorozat ugyanis egy rendes díszíájos krimi lenne, csak visszafelé elregélve. Úgy meg hiába is van benne Ray Stevenson vagy a szépséges Jodi Balfour, megette a fene az egészet. Este tíz után a Dunán az utolsó nagy filmrendezők egyikének elég új, 2016-os munkája kerül a közönség elé: nyilván ez a hét fő látnivalója. Az Én, Daniel Blake Ken Loach-tól.

Szombaton lesz azért még egy Hair a Film Mánián, s ha valaki nagyon belepistulna tőle Milos Formanbe, vasárnap megnézheti a Cinemaxon a Larry Flynt, a provokátort is. Ha ettől meg a csehekre kapna rá, szerdán lesz a Dunán Szigorúan ellenőrzött vonatok. Ha attól meg a filmművészetre, akkor egyfelől téved, másfelől lesz neki Az édes élet a Cinemax 2-n. Csak semmi tévé, mondta a híres Churchi.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.