Amikor Sztupa és Troché találkoztak a Ságvári téren, a házasságkötő előtt, Troché persze késett, ráadásul úgy, hogy ő érkezett előbb, csak hát a tévének volt valami kifizetőhelye a házasságkötő melletti kapu alatt, s oda időnként illett benézni, hátha leesik valami elfeledett (nagyon is számon tartott, s mindig valahogy hamarabbra várt) honorárium. A pénztárban – mi tesz isten! – mindig marha nagy volt a sor, ki kellett állni, hogy a kisablakon benyújthasd a személyid, s jó esetben veled örüljön a pénztárosnő, ha leesett valahonnan néhány piroshasú. Így aztán Troché előbb jött és később érkezett, de magas volt a kedve, tejelt végre az Ez is operett, az is operett. Sztupa morgott egy kicsit, hogy most nyilván zsugázni kell a Néphadsereg téren, s hát kellett is, de csak egy kicsit. Troché ilyenkor az öregek közé ült, akik mindenféle marhaságokat óbégattak, hogy „rottyantott a proli” meg „majd most játszunk egy majmost”, volt aki feszt Blöffenholz Pinkászt emlegette, ha blöffölt, tényleg nem kellett sok idő, hogy az öregeket lefejje, lehetett hamar menni a Berlinbe, inni egy sört, öcsém, Wernersgrünert csapoltak, s volt üveges Radeberger is. De ahogy minden akkor, valahogy ez is túl gyorsan ment, nagy habbal adták, hamar lecsúszott, valamit el kellett intézni a Tanács moziban, aztán Sztupa a Rajk László utcán, Troché a Fürst Sándoron fölfelé vagy kifelé a kezdetleges walkie-talkie-val, benézve a kapualjakba, Ómafa tegnap végigment a Sallain, ő sem talált semmit, végül az Élmunkás hídon átbattyogván a Rudas László utcában értek célba, már ha a pályafenntartási főnökség célnak tekinthető, s nem nevezhetnénk sokkal inkább annak a Marx teret, ahová a peronokon át keveredtek.
Pénteken éjfélt üt az óra, s már csak tíz percet kell várni a Chato földjére a Film Mánián, na, ez arról szól, hogy Charles Bronson bosszút áll, csak most indián vagy legalább félvér, s nem építészmérnök vagy dinnyecsősz.
Szombaton dettó 0.40-kor kezdődik például a Vér című brit baromság a Film Cafén rengeteg remek színésszel, akik egyrészt egy nagy család, s mind rendőr közülük, ködös tengerparti táj, a vízcseppeket arcodba csapja a szél, a rozoga kocsiból kiszáll két nagykabát, s gondterhelt arccal feléd tartanak, beléd fagy menten még a szusz is. Egykor ehhez képest a Film Mánián tényleg már egy fáklyásmenet a Golyó a tábornoknak, amiben benne van ugyan Gian Maria Volonté is, de attól még egy nyomorult spagetti western szegény, melyben mégiscsak a noknak (tábornoknak) a legjobb a végén.
Hétfőn is éjszaka folyatjuk ki a szemünket az ekrán előtt, mert negyed négykor (s akkor is a Cinemax 2-n) kezdődik csak az indiánfilmek indiánfilmje, a Wounded Knee-nél temessétek el a szívem (gondolom, azt, amelyiket előbb eladtam a kocsma közepén egy forintért). Van benne J. K. Simmons, noha még nem is volt annyira J. K., mint most. S persze az örök főindiánok, August Schellenberg Ülő Bika szerepében, Jimmy Herman Sárga Madár hű megformálójaként, hogy Eric Schweigről már ne is beszéljünk. Nyugi, Wes Studi sem marad ki.
Szerdán ugyan éjjel háromkor lesz a Film Cafén Élni és meghalni Los Angelesben, de mi HBO-t nézünk, hogy 22.20-kor belekiabálhassuk a köztérbe, hogy Phil Daniels a legnagyobb művész a világon! Azért tévézni még miatta se muszáj.
