tévéSmaci

Sírt a tigris

  • tévésmaci
  • 2014. november 30.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché felmentek a bungiba, jó idő volt. Feljártak rossz időben is, egy életszakaszukban ez úgyszólván mindennapi tevékenységnek számított köztük. Mindennapi, mindennapi, de mégis úgy beszéltek róla, mintha valami különleges esemény lenne. „Ne felejtsd el, holnap megyünk a bungiba!” „Majd a bungiban megbeszéljük.” „Nemsokára indulni kell a bungiba!” „Tudod, amikor a bungiban…” Mintha csak azért csinálnák, hogy kimondhassák a mágikus bungi szócskát. Ha viccesnek találták, miért nem nevettek? Tök komoly képpel szóltak ilyeneket, mint például „bungitájm” (értsd: bungitime), közvetlenül az indulás előtt. Mintha valami titkos jelszó lenne ez a bungi; a bungaló kifejezés e szánalmasan becézett alakja. Maga a mondott, sőt mondogatott bungi élőben nem volt egy nagy vasziszdasz, valaha építőmunkások felvonulási épülete lehetett, léccel-szöggel-kátránypapírral eszkábált csúfság, falon kivezetett kéményű lemezkályhával, a kalyiba szó tán pontosabban írná le, a bódé név meg már nagyzolás is lenne. Sztupa és Troché nem sok energiát fordítottak a csinosítgatására, sem kívül, sem belül. Ahogy a szakik hagyták, fogas gyanánt százas szegek a falba verve, lógott is ott tán még három meszes vattakabát, pufajka. A szag is olyan volt, mint ahonnan épp most – gyors ebédjük sietős végeztével – takarodtak ki az órabéres culágerek. Ami azt illeti, Sztupa és Troché is meglehetős sűrűséggel étkeztek itt, s akkor egy pillanatra sem estek ki a stílből: különleges vagdalthús-konzervet, harminc deka párizsit, fél fehér kenyeret ettek, s a hentestől hozták a csalamádét (egzotikus savanyúság, de ők csak savanyúnak mondták). Ittak rá zacskós tejet, hogy jól megkössön a gyomorban, majd hazafelé úgyis megállnak egy sörre az „Úti pihenőhely” nevezetű üzemegységben. Hogy mit is csináltak fenn a bungiban, azt persze sűrű homály fedte még Ómafa előtt is, aki egy ideig úgy hitte, hogy a maga fizikai valójában nem is létezik a bungi, csak dumálnak róla, vagy kell, vagy se. Már ez a felmegyünk dolog is erősen kamuisztikus volt, mert hegy vagy valami rohadtul nem volt arra, amerre Sztupa és Troché indultak, ha a bungiba készültek. Még egy nyamvadt domb vagy hupli sem. Aztán persze, amikor a nagy dolgok elkezdődtek, nagyon is bebizonyosodott a bungi léte. Csak hát most éppenséggel kis dolog következik, tévézés.

Pénteken (31-én) a kopasz Erős Pista, Mark Strong évfordulóját ünnepelheti alighanem a művelt világ, vagy legalábbis a karvalymédia, mert a Film+ a Sherlock Holmest, a Film Café meg az Emlékek hálójábant adja, hétkor, ill. kilenckor, de túl­éltünk már ennél nagyobb ünnepeket is. A Cine­maxon nyolckor a kedves Molière elvtárs dönget A király táncol című műsorban, Tchéky Karyo hű megformálásában.

Szombaton Bond Sonkával este a Dunán.

Vasárnap Szigorúan ellenőrzött vonatok éjjel az m1-en. Kohlhaas Mihály meg előtte valamikor a Cinemaxon. Délután Délutáni szerelem Skodri Hebbörnnel az MGM-en. Te is lennél Gary Cooper, nem?

Hétfőn, mi, idős kommunisták kiverjük. Kit, kit? Az oligarchát! Vagy David Suchetet, Matthew ­MacFadyent, Cillian Murphyvel együtt este nyolckor a Film Caféról, ahol nevezettek az Így élünk most című sorozatot rúgnák be éppen, hadd pöfögjön a 18. századi London szűk utcáin és sikátorain át meg át. A Sherlockkal már annyi a London, hogy fosok, nem csap-e le a Bob herceg valahol.

Kedden Barry London Lyndon az MGM-en, tudják, az, amiben Kubrick jól megtekeré. Mijét, mijét? A bajszát. Belmondo zakója a Zsaru vagy csirkefogó piaci lövöldözésben éjjel a Film+-on? Az ám a nem semmi folt a könyökin. Könyökin Szkájvóker, vazmut!

Szerdán adásszünet.

Csütörtökön Kálomista Géza filmrendezői hanyatlásának Magna Chartája: A turné című film, melyben sok egyéb hasonló mellett Kovács Lajos átcaplat egy mezőn, s kezet csókol a mintegy véletlenül arra bóklászó Törőcsik Marinak, ami, hagyjuk meg, szép és nemes cselekedet. Pláne, ha utána lehet menten felkeresni a büfékocsit. Hát önök is csak akkor tévézzenek, ha parkol a ház előtt egy büfékocsi.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.