Vitray Tamás: Életem első 25 éve életre-halálra ment

  • Simon Andrea
  • 2020.02.02 11:40

Interaktív

Aki csak keveset látott 60 évnyi pályafutásából, az is pontosan tudja, hogy ikonikus alakja a magyar televíziózásnak. Az elvarratlan szálakról, a kéretlenül megkapott zsidó sorsról, az Orbánnal soha el nem készült beszélgetéssorozatról és az Arany Pöcs Klubról is mesél.

Magyar Narancs: Mennyire nehéz 80 plusszal új életet kezdeni?

Vitray Tamás: Korai lenne még erre válaszolni. Laktam már ugyanígy egyedül a 70-es évek végén, körülbelül ugyanekkora lakásban, az első és második házasságom között. Így van ez most is: az ember egyszer csak a saját éle­tét éli, saját igényei és képességei szerint. Minden magától értetődő: mosni, beágyazni, rendet rakni kell. Jelen pillanatban az egyetlen gondom, hogy egyelőre nem tudok nekikezdeni semminek. Nincs hova kipakolnom, tele dobozzal a pincerekesz.

MN: Mi volt az első gondolata, amikor az otthoni, 17 lépcsős zuhanását követően földet ért?

VT: Már útközben is ordítottam: „jaj ne! jaj ne!” – miközben hol a falhoz, hol a lépcső vastag fakorlátjához csapódtam. Amikor megérkeztem a lépcsősor aljára, a könyvespolcunk tövébe, jobbról hatalmas ütés érte a fejemet. Nem ájultam el, de szikrákat csakugyan láttam, majd próbálgattam, mozog-e karom-lábam, nincsen-e kettős látásom. Kiabáltam a feleségemnek, aki aludt még – hisz’ ez vasárnap hajnalban történt –, majd fölhívtuk Golopencza Pált, a mentősök főorvosát, akit ismertünk, sokszor segített, amikor az anyósomnak sürgős kórházba vitelre volt szüksége. A főorvos úr apja egykor, a nyilas uralom alatt, az életemet is megmentette.

MN: Hogyan?

VT: A nyilasok október 15-én uralomra kerültek, de a zsidókat Horthyék már korábban kikergették a lakásukból és csillagos házakba kényszerítették. Lehetett sejteni, hogy min­dünket behajtanak majd a gettóba, aminek a kimenetele elég baljósnak tűnt. Híre ment, hogy lehet védettségért folyamodni a svájci meg a svéd követségen, és a Nemzetközi Vöröskeresztnél. Mi a nagyszüleimmel a Csanády utca 21.-be költöztünk, ahol a földszint és az I. emelet a Nemzetközi Vöröskereszt kórházának volt berendezve – én itt is vészeltem át az ostrom végét –, de nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy nem a betegségük miatt voltak ott az idős emberek, hanem kvázi bújtatták őket. Ennek a háznak volt Golopencza Illés a légóparancsnoka. Az egyik szülője bolgár volt, a másik szlovák, ő pedig igaz magyar ember. Évekkel később találkoztam vele tévésként, akkor már táblája volt a Jad Vasemben. Ő bújtatott el az udvaron, amikor január 3-án a házban élő zsidókat behajtották a gettóba. Az udvarról ugyan elszaladtam, mert azt hittem, patkányok futkároznak mellettem, de Ilike, a házmesterék unokája lent a pincében újra eldugott. Egy ráhajtott ajtó mögött három láda volt, azt mondta, a középsőbe másszak, de én csak a fölsőbe voltam hajlandó – tán féltem, hogy nem kapok levegőt, nem tudom. És amikor a nyilas rendőrök lejöttek igazoltatni a ház keresztény lakóit – a többiek már kint az utcán sorakoztak –, az egyikük bejött a pincébe, de alacsony ember volt, nem látott bele a legfölsőbe. Visszahajtotta az ajtót és szépen kiment. De ezt részletesen megírtam a Kiképzés című könyvemben.

MN: Miért nem írta meg a folytatását? Hiszen a könyv ott ér véget, hogy belép a Magyar Televízióhoz, ahol aztán elég sok minden történt még magával.

VT: Mert az egész tévés életem, a rákövetkező ötven év eseménytelen volt ahhoz képest, ahogy egyáltalán megmaradtam, ahhoz a három hónaphoz képest, amíg a nyilasok uralmon voltak. Utána legfeljebb utálkoztam, kiszúrtak velem, és sorozatos szerencsém volt. De az első 25 évem életre-halálra ment. Hol az enyémre, hol az anyáméra, akit imádtam, és akivel nem élhettünk együtt.

Amikor ugyanis a nagy szerelmét – egy gazdagabb fiút – a fiú szülei Párizsba küldték tanulni, hogy minél messzebb legyen anyámtól, és azt mondták, kirekesztik a családi vagyonból, ha ezt a kódis lányt elveszi, anyám bosszúból hozzáment az első tánciskolai partneréhez. Az apámhoz. Anyám 19 éves sem volt még, amikor megszülettem, de addigra hazaköltözött a szüleihez. Majd amikor egy év után a nagy szerelem visszatért, még kilenc évig tartott, hogy összeházasodhassanak, akkor is csak azért, mert már útban volt a kis­öcsém. A fiú szülei még azt is kikötötték, hogy én nem élhetek anyámékkal, zabigyereknek tekintettek.

false

 

Fotó: Siórérti Gábor

Végül anyámat véletlenek sorozata miatt hurcolták el Auschwitzba. A bombázások elől a férje szülőfalujába, Szőgyénbe igyekezett az anyósával, a másfél éves öcsémmel és a pesztrával, amikor a Megyeri csárdánál igazoltatták őket a nyilas karszalagos rendőrök. Nem volt semmilyen okmányuk, ami az utazásukat engedélyezte volna, a rendőr jószívűsége pedig kétségbeejtő helyzetbe hozta anyámat: azt mondta, a pesztra visszamehet Budapestre a gyerekkel, de a két asszony nem. Néhány héttel később az anyósa kiszabadult, őt két hónap után bevagonírozták és Auschwitzba vitték.

Pár éve a feleségem rábeszélésére kimentem. Nem akartam, mert olyannak akartam megőrizni anyámat, ahogyan utoljára láttam. Abban a csinos kiskosztümben, hetyke kis kalappal a fején. Tiszta szerelem volt. De végül is örülök, hogy kimentünk. A németek rettentő precízek voltak, mindenkinek, akit nem egyből a krematóriumba vittek, följegyezték a sorsát. És anyám – filigrán teremtés volt – túlélte. A zsidókról levetett ruhákat kellett csíkokra szabdalnia és a ruhákból szálldosó por megtámadta a tüdejét. Egyre rosszabb lett az állapota, a társnői bújtatták, cipelték ki a létszám­ellenőrzésekre, mindent megtettek, hogy életben tartsák. A tábor felszabadulása után 90 napot élt még, de már mozgásképtelen volt, ott halt meg, tíz nappal a 33. születésnapja után. Talán haza lehetett volna hozni. A férje el is indult – én akkor éppen vérhassal haldokoltam –, ám egy jászberényi orvos, aki szintén Birkenauba volt deportálva, azt mondta, ne menjen, mert ott volt Kertész Annus temetésén. A táboron kívül, ötszázad magával nyugszik tömegsírban, azokkal együtt, akik megélték a láger felszabadítását, és a szovjetek megérkezése után haltak meg.

MN: Az újságírói pályafutása alatt érték atrocitások a származása miatt?

VT: Nagyon a vége felé, a Népstadionban, egy Honvéd–Fradi-meccs szünetében, amikor a szurkolók a közvetítőállásunk alatt vonultak át a másik kapu mögé, az egyik, zászlóba burkolt, tizenéves kölyök megállt, elég közel hozzám, és azt mondta, „te geci zsidó”. Élő mikrofonnal voltam, Faragó Richard bármikor visszaadhatta a szót, így nem reagálhattam. De a kollégáim sem reagáltak, amiért később a gyártásvezető bocsánatot kért. Nem haragudtam, ahogy a kölyökre sem, hiszen nyilván otthonról hozta, csak borzasztó elegem volt. Mint ahogy Auschwitzban sem rendültem meg, csak mérhetetlen undort éreztem. Egy héttel később, Fehérvárról közvetítettem focit. A stadionban feltűnt, hogy egy fekete overallos ifjú mindenhová követ. Utánam jött a nyilvános mosdóba is, ekkor már megkérdeztem, mit akar tőlem. „Bocsánat, Vitray úr, a gyártásvezető diszponált ki minket ön mellé. A múltkori eset miatt önt mindenhol kísérnünk kell a továbbiakban.” Ekkor lett elegem. Többé focit nem közvetítettem. Ha nekem a saját hazámban kísérettel kell járnom…

MN: Hogyan tekintett, tekint erre a kéretlenül kapott zsidó sorsra?

VT: Nekem nem volt ilyen identitásom, nem kezeltem magam nap mint nap a tükör előtt, hogy hogyan nézzek ki, mire hasonlítsak. A nagyszüleimmel éltem, az anyai nagyapám követte a vallását, de egyébként ez nálunk nem jött szóba soha. Engem sem érdekelt. És most sincs ilyen identitásom. Hitem van. 
A békés időkben, kissrác koromban a falusi cselédlányokkal mentem misére, mert az sokkal jobban tetszett, látványosabb, áhítatosabb volt. De nem foglalkoztam vele. Amikor pedig azt hallom, hogy a jelenlegit a Kádár-rendszerhez hasonlítják, azt kell mondanom, akkoriban engem nem nagyon maceráltak ezzel. A mostani időkből vannak névtelen leveleim: az a vétkem, amit nem én választottam. Mindenki valahova odakerül, de nem ő dönti el. De természetesen azonos vagyok vele, meg nem tagadom azért, mert ez nekik nem tetszik.

MN: Arról, ami a közéletben történik, van véleménye?

VT: Véleményem és magatartásom is van. Az előbbi többé-kevésbé megegyezik egy elég jelentős többség véleményével. Az utóbbi nem feltétlenül progresszív példa, de sajnos többre nem vagyok képes. Nemcsak az életkorom miatt, hanem mert egész életemben örökösen ugyanazok a dolgok jönnek elő, más nehézségi fokon. És ha átadnám magam ezeknek, agyfrászt vagy ideg-összeroppanást kapnék a stressztől, ezért az én magatartásom egyfajta hárítás. Nem tettetem magam hülyének, de nem vagyok képes a napi őrületek miatt megbotránkozni, szétrobbanni, idegbajt kapni. Az egész életem ugyanebben a monoton ritmusban telt, hol életveszélyesen, hol csak egzisztenciális veszélyben. A sorosozásnál megszólaltam és azóta is sokszor tiltakozik bennem minden, sokszor undorodom, és amikor elolvastam, majd láttam is az Egy piaci napot, újra megdöbbentem, hogy a semmiből jövő gyűlölet mindent fölülüt. De nem vagyok közösségbe való ember, belőlem nem lehet párttagot csinálni, nem akarok se próféta, se szent ember lenni. Az én normám nem olyan fennkölt, csak emberi. És az, hogy egyedül nőttem fel, mert egyszer csak a nagymamám papája lettem, kitermelte belőlem azt, hogy nekem állandó önvédelmi harcot kell vívnom. Ami így nem is teljesen igaz, mert hosszú időszakok voltak, amikor belekóstolhattam a válogatás nélküli elismerésbe.

MN: Jó régóta követi a sportot, ott nincs az az érzése, hogy azt, ami most van, látta már korábban?

VT: A sport mindig fontos eszköze volt a hatalom önigazolásának. Mindig több volt, mint ami valójában. Nem az egészséges életmód, a testi kiválóság, hanem a fennálló rend sikerének, erejének, helyes irányainak reklámja, igazolója. Rákosiék is a sportot választották, mert látványos. Magyarországot pedig elkönyveltük sportnemzetnek, mert az emberek szívesen elhitték, hogy különlegesek vagyunk. Holott a hozzánk hasonló létszámú, kis országok is sikeresek voltak, nálunk inkább az volt unikális, hogy ezek a sikerek sok sportágra oszlottak el, borzasztó széles a magyar olimpiai bajnokok spektruma. Amúgy nem voltunk különlegesek – és ezt a fals képet épp a televízió rombolta le. A tévé őrült változást hozott, mert egyszerűen kiteregeti, mint a durchmars, a lapokat. Megmutatta, hogy mások mit csinálnak és mennyivel jobbak egyes sportágakban. Egyáltalán, hogy hol a helyünk. Ami még mindig nagyon tiszteletreméltó volt, csak nekünk nem volt elég. Elkezdtünk vekengeni, hogy visszaestünk, és ez azóta is tart, és elég káros is… Hogyan estünk vissza? Úgy, hogy most látjuk. Akkor nem láttuk. Most látod azt, amit a magyar futball eleje mutat, és csak egy gombot kell megnyomnod ahhoz, hogy ugyanezt megnézd angol, olasz vagy spanyol változatban. Csak hülyítjük magunkat, ha nem vesszük észre, hogy a dobogó teteje ma már minden sportban sokkal magasabban van. Arról nem is beszélve, mi mindennel töltődött fel az élsport.

MN: A politika felől régen is ez a rossz drukkerszemlélet volt?

VT: Nem tudom, nem volt és most sincs közöm hozzá. De azt néha érzékelem, hogy azok, akik adják az anyagiakat, úgy érzik, pénzükért a sportszakmai hozzáértést is megszerezték. Edzőt meneszt a tulaj, mikor még nincs bizonyítva, hogy jó vagy rossz-e az az edző. Vagy a futballelnökünk kijelenti, hogy nála Marco Rossi marad a kapitány, ha bejutunk az európai foci kapuján, ha nem. Mert ő hisz benne.

MN: És az újságírói munka? Hogy időnként olyan, mintha a miniszterelnök úrnak közvetítenének a televízióban a kommentátorok.

VT: Ezt a korszakot átéltem már. Amikor ’58-ban kezdtem, akkor is elég vacak volt a magyar futball. Nem ennyire, mint most, de pofozólabdák voltunk, és az akkori, Wales elleni vb-meccstől kezdve egyre lejjebb és lejjebb mentünk. És amikor a tévé már rendszeresen közvetített, nekünk nemegyszer szóltak, hogy „nem kell simfelni”. Nyilvánvaló üzenet volt: hallgasd el, ha nem tetszik, inkább csak a jót vedd észre. Korábban vertük a világot, annak a morzsáin kellett volna összekaparni a siker látszatát. Hosszan tartott, hogy ne rontsuk el a nézők örömét, és most is kihallom. Abban is biztos vagyok, hogy a miniszterelnök ezt nem elrendeli és elvárja, mert ő azért tudja, mit lát. De a körülötte lévő vastag rétegben ott vannak azok, akik mindenáron meg akarnak felelni.

MN: Anno felkérték, hogy beszélgessen hetente Orbánnal a tévében. Abból miért nem lett aztán semmi?

VT: 2000-ben hívatott az akkori tévéelnök és azt mondta, ősszel elindítanának a miniszterelnökkel egy rendszeres, heti beszélgetést, elvállalnám-e? Nem voltam boldog. Minden ilyen interjúban azt láttam, hogy a kérdező mikrofonállvánnyá alacsonyult. Nem azért, mert tehetségtelen volt vagy ostoba, hanem mert ez volt a szerep. Hiszen a mindenkori miniszterelnöki tanácsadónak, sajtósnak, PR-osnak az volt a funkciója, hogy megmondja, milyen témában mit kell az illetőnek elmondania. Tudtam, hogy ez nekem így nem megy – például átküldeni a kérdéseket. Elmondtam az elnöknek, hogy a miniszterelnök korban a két fiam közé esik, de életemben nem beszéltem vele, csak képen láttam, tudtam, hogy szereti a focit és jogász. Nem akartam így odaállni 42 év tévézés után. Nekem készülnöm kell erre. Azt felelte, ez teljesen természetes, meg fogják szervezni, hogy találkozzunk, beszélgessünk. Mondtam, nem egyszer, hanem többször szeretném, hogy tudjam vagy érezzem, van-e affinitásunk egymás iránt. Összehozták Orbánnal a találkozót, át kellett mennem a Parlamentbe, a titkárságon a hölgy szólt a miniszterelnök úrnak, majd egy közeli üres szobába vezetett. Gondoltam, idejön majd hozzám, hogy titokban beszélgessünk. Nem bántam. Aztán 10–15 perc múlva visszajött a hölgy és visszavitt ugyanoda, ahonnan indultunk. Vagy engem nem láthatott Orbán vendége, vagy én nem láthattam őt. De nem volt jó antré. Ezzel szemben nagyon jót beszélgettünk, azzal kezdte, amit már annyiszor hallottam, de még sosem esett rosszul, hogy „az ön közvetítésein nőttem föl”, és ezzel nagyjából a sportot ott is hagytuk, mert mind a ketten tudtuk, hogy nem erről szól a dolog. Rokonszenves volt, és nem is lett volna a világon semmi gondja, ha „előkészítés” nélkül kéne beszélgetnie. Tetszett, hogy mielőtt elváltunk, megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha néha ő is kérdezne tőlem. Ilyet még nem próbáltam, csináljuk! De megegyeztünk abban, hogy párszor még kell beszélgetnünk. Erősödtek a reményeim arról, hogy meg tudom győzni, mindkettőnknek rosszat tesz, hogy leégünk, ha mikrofonállványként ülök vele szemben: én a hitelemet áldozom fel, mindent, amit megteremtettem, ő pedig unalmas, szólamos lesz. Csináltam már egy-két ilyet, volt köztük emlékezetesen jó, és volt csőd is. Legközelebb a sydney-i olimpián ebédeltünk együtt, hármasban Borókai Gáborral, akit mint sportújságírót jól ismertem, ott és akkor, azt hiszem, Orbán Viktor sajtótitkára volt. Az ebéd nem vitt bennünket közelebb sem egymáshoz, sem az interjúhoz. Rólam egyértelműen kiderült, hogy nem értek a tokaji borokhoz, és megint abban maradtunk, otthon még találkozunk. Sajnos azonban hiába volt az MTV elnöke és köztem egy komoly megegyezés arról, hogy mindez nem publikus addig, amíg azt nem mondom, rendben, el merem vállalni – és persze az is benne volt, hogy keressen mást, mert nem tudom megcsinálni úgy, ahogy szeretném. Arra jöttem haza, hogy a sajtó főcímként tette közzé: szeptemberben indul az Orbán–Vitray-párbeszéd. Írtam egy levelet, hogy nem ebben maradtunk, és én így nem vállalom.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Lett következménye?

VT: A műsorülés (a legmagasabb vezetői fórum heti értekezlete – a szerk.) állítólag egy emberként követelte, hogy rúgjanak ki. De azt hiszem, az elnök megvédett. Írt egy nagyon szép levelet, hogy nem hiszi el, hogy két ilyen okos ember ne tudna szót érteni. Velem többet senki nem beszélt. Azóta sokszor éreztem, hogy büntiben vagyok, ha nem is látványosan. Szegény Baló Gyuri mesélte, hogy megnézte az archívumban és nagyjából 4 ezer műsor mellett szerepel a nevem. Hát ebből azért össze lehetett volna kaparni valamit – de ma már nem ismétlik azokat. Valakinek szemet szúrt. És halál biztos, hogy nem a riport­alanyomnak.

MN: A nézők mit szerettek önben?

VT: Talán azt, hogy nem akartam és nem is nagyon tudtam másként viselkedni, mint amilyen egyébként vagyok. Egyszer azt olvastam egy beszélgetésről, hogy olyan jó hangulatú, meghitt volt, mintha a kulcslyukon lesnének be rájuk. Rájöttem, hogy ez nem igaz, sőt tudatosítani kell a nézőben, hogy érzékelem a jelenlétét. Kiszólok hozzá, ha kell, mert az a dolgom, hogy odahozzam – gyere be a szobámba! Ez sokszor visszaigazolódott – de mást nem tudnék mondani. Egyébként meg nagyon sok kompromisszumba belementem, sok mindenhez alkalmazkodtam, egyáltalán nem hősködtem. De ha valamit meg akartam csinálni, és a küszöb alatt kellett becsempésznem, akkor becsempésztem. A háttér vonult ide-oda mögöttem, én mindig ugyanott álltam. Nem foglalkoztatott, hogy milyen rezsim, milyen fölfogás van, és kit lehet szeretni – engem a tévézés érdekelt. És abban megpróbáltam tisztességes maradni. Igyekeztem megőrizni az integritásomat, ami hellyel-közzel sikerült is. De teljes sikert ebben nem lehet aratni, ahhoz szobornak kell lenni.

MN: Sportkommentátorként mik voltak a legnagyobb bakijai?

VT: Lehet, hogy a saját magam védelmére találtam ki, de egy nyelvbotlás vagy szótévesztés senkit nem minősít. Annak, hogy jó-e vagy rossz a sportriporteri munka, nem a baki a mércéje. Az én pályafutásomat két, egymásra nagyon hasonlító hiba keretezte. Mind a kettő kenu egyesben történt, és mind a kettő összefüggött azzal, hogy nem a helyszínről közvetítettem. Életem első olimpiáján, a ’60-as rómain a házigazdák a kajak-kenu versenyekről nem tudtak egyenes adást csinálni, de azt mondták, fölveszik, és este a kommentátorok majd a központból alábeszélik. Nekem viszont fontos volt, hogy élőben adhassam, és azt sem akartam, hogy a nézők rájöjjenek, 40 kilométerre a tótól, a Flaminio stadion vizesárkában ülök. Minden szálat megmozgattam, a garmisch-partenkircheni műkorcsolya Európa-bajnokságon szerzett kommentátor haverjaimat – Golden S. Club-beli társaimat – is magam mögé állítottam. Végül az olaszok azt mondták, hogy lesz közvetítés és egy angol nyelvű guide a helyszínről a fülünkre. Az angol úriember az elején elmondta, nem nagyon ért a sportághoz, de nagyon igyekszik majd. Úgy éreztem, minden rendben, élőben adjuk, van biztonsági fogódzóm is. Elrajtol a C1 1000 méteres döntő, Parti Jancsival. A közvetítésből látom, hogy Parti és Szilajev gyilkolják egymást, itt nem lesz harmadik esélyes. Óriási döntő volt, végül 7 centivel Parti nyert. Olyan kis különbséggel, amit nem lehetett látni. Én pedig az angol guide-tól hallott egyetlen információt mondtam be: „attól tartok, az orosz nyert”. 
Ő sem láthatta, én pedig azt akartam, hogy a néző ne tudja, hogy nem helyszínről közvetítek, tehát többet látok és tudok, hiteles maradjak. Nagyon szégyelltem magam, pláne, hogy Parti az angol szakon négy évig a tanulóköri társam és jó haverom volt, még a gesztusait is ismertem.

A másik Vajda Attila pekingi döntője volt. Úgy volt, hogy kint leszek, mert az akkori tévéelnök fölkért a kajak-kenu versenyek közvetítésére. Aztán visszavonta. Aztán fölkért a Eurosport, hogy élőben közvetítsem itthonról. Vajda döntője előtt elég rosszul álltunk, nem volt még aranyérmünk. Elrajtol a mezőny, és egyszer csak azt látom, hogy Vajda valami egész külön versenyt kezd menni, kétszeres sebességgel halad az élen állókhoz képest, és átveszi a vezetést. Olyan hajrát ment, hogy teljesen elvesztettem az agyamat, és mikor a beszűkített képen áthaladt a 750 métert jelző vonalon, azt mondtam, Vajda nyert, megvan az első magyar arany. Mire a mellettem ülő jó barátom, az olimpiai bajnok Ábrahám Attila megszólalt, hogy te, ez csak 750 méter. Erre mondta Fiala, hogy szakmai halott vagyok már, minek csinálom. Ezzel kezdtem, ezzel fejeztem be, többet nem közvetítettem.

MN: Mi az a Golden S. Club?

VT: Golden Snickle Club, vagyis Arany Pöcs Klub. Garmisch után alakult meg, ahol kezdőként fölálltam és a sok tekintélyes, műkorcsolyát közvetítő bácsinak azt mondtam, most vagyok itt először, egymással nem konkurálunk, miért nem segítünk egymásnak azzal, hogy megosztjuk a saját országunkbeli versenyzőkről az információkat? Megcsináltuk. Az én közvetítéseimből ezért lehetett hallani, hogy ki kinek a barátnője, miért keresett másik edzőt, és az apja ékszerész. Amik nem voltak érdekesek, de úgy nézett ki, mintha én ezekkel élnék. Én voltam a nagy pletykás. És az embe­rek, akikről meséltem és ott voltak a képernyőn, a nézők ismerősei lettek. Mániásan nézték a műkorcsolyát.

Visszatérve a klubunkra: volt igazolványunk is, Harry Lauder (a BBC szakkomentátora – a szerk.)volt az elnök, én pedig a főtitkár. Egyetlen szigorú szabályunk volt, hogy a mindenkori házigazda riporter egy este az egész, 8–10 fős társaságot elviszi egy night clubba és gondoskodik a szórakozásukról. Budapesten 1963-ban a Pipacs volt az egyetlen valamire való éjszakai lokál, Vadas György focibíró volt a vezetője. Nagyon jó zene volt, meg hát egy csomó nagyon jó nő, akiket el lehetett vinni a külföldieknek, akikről a nők aztán valószínűleg jelentettek… Megérkeztünk a Pipacsba, már kicsit piás volt a társaság, és az első zeneszám után Allen Weeks (a BBC kommentátora – a szerk.) és Harry Lauder fölment a pódiumra és megkérték Tatár Gyurit meg a dobost, hogy hagyják őket zenélni. Rettenetesen jó volt, mindenki énekelt, az egész Pipacs egy család lett. Aztán a kollégáim elkezdtek fölfigyelni a hölgyekre. Különösen az előbb említett két pasi volt aktív. A másnapi közvetítésnél éppen csak felhő hátára nem ültettek a boldogságtól. „Tom, képzeld el, ez egy olyan ház volt, amiben a lakásajtók nem a lépcsőházban voltak, hanem egy nyitott folyosón lehetett körbemenni, döbbenetes” – mondták. Gondoltam, ez a gang. „És még egy: mi ilyen lakást még nem láttunk, egyenesen a konyhába léptünk be. Aztán bementünk egy kis szobába, nem volt gazdagon berendezve, volt benne két ágy a fal két oldalán, és egy vaskályha! És minden rendben volt, aztán egyszer csak az egyik hölgy fölugrott és egy nagy hasáb fát bedobott a tűzbe. Akkorát csattant, hogy Allen ijedtében kiugrott az ágyból.” Annyira röhögtem, annyira mulatságos volt, hogy ez a két angol úr a budapesti éjszakában a gangról bemegy a konyhába és aztán a cselédszobában luxusprostituáltakkal szórakoznak.

MN: Hogy Knézyvel nem ettek egymás tenyeréből, annak mi az eredete?

VT: Szerintem az én nagy vétkem az volt, amikor a sportosztály vezetőjeként úgy döntöttem, hogy a BEK-meccseket Hajdú B. István és Faragó Richard közvetíti. Úgy éreztem, és ezt Jenőnek is elmondtam, hogy ez a két fiatal nem fog tudni befutni a magyar bajnoki meccsekkel a nézőknél. Egyszerűen leégnek. Jenő ezt megértette, elfogadta, mégis nagyot fordult a viszonyunk. Volt olyan hoki-vb, amit együtt közvetítettünk úgy, hogy végig játszottuk az egészet: mondtam, finn 8-as vagy csehszlovák 16-os, mire ő mondta a játékos nevét. Szakmailag nagyon jól lehetett vele együtt lenni, nem kétséges, hogy kitűnő szakember volt és kérlelhetetlen. És mindig úgy érezte, nem kap elég lehetőséget. Talán már beteg volt, amikor tisztázni akartam vele a viszonyunkat, mert meglepően szomorúan beszélt és teljesen őszintének tűnt, amikor azt mondta, „nincs veled semmi bajom, egy dolog érdekel, hogy legyen egészségem és minél tovább tudjam csinálni a dolgomat”. Sosem mondtam el neki, hogy mielőtt fölvették volna státuszba, a sportosztály akkori vezetője, Radnai János kapott egy névtelen levelet, ami Jenő apjáról szólt, és ami miatt Radnai azt mondta, ugye nem képzelitek, hogy karomon a deportálásomból származó sorszámommal ide veszek egy olyan embert, akinek az apja ezt és ezt művelte állítólag. Végül egy nagyon hosszú beszélgetés után engedett, Kollár Ágival (az egykori Telesport műsortitkára – a szerk.) és Szőnyi Jancsival (sportkommentátor – a szerk.) meggyőztük arról, hogy az apák vétkéért nem lehet a fiút büntetni.

MN: Hatvan év után nehezen engedi el ezt az egészet?

VT: Egyáltalán nem esik nehezemre. Úgy képzeltem el, hogy azon a napon fejezem majd be, amikor 60 évvel korábban elkezdtem. Tetszett ez a gondolat, az ember elgyönyörködik benne és azt mondja, derék dolog ennyit kibírni, még a nézőnek is. Meg aztán volt egy kis rásegítés a Digi Sport részéről is, ahol úgy szüntették meg a műsoraimat, hogy a mai napig ember nem szólt hozzám. Az évek során két elképzelést is beadtam, de a Digi főnöke hónapok múlva jelezte, nincs meg, adjam be újra. Az már hatásosabb volt, mert soha többé egy szót sem beszéltünk róla. Szép lassan zsugorodott a kedvem, de nem voltam bánatos, nem morzsoltam könnycseppet a szemem sarkában. Teljesen rendben van ez a 60 év. Hogy a módszer? Hát, istenem, tömegével látjuk mindenütt ugyanezt. Nem?!

A cikk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában (MaNcs XXXII. évf. 51. lapszám) „Életre-halálra ment” címmel jelent meg.

Neked ajánljuk