A leáldozóban levő együttes mozija kultklasszikus lett, a film jelenetei pedig a rockzenészek körében bármikor idézhető aranyköpésekké lettek. Reinerék viccet tudtak csinálni a macsó rocksztárokból, a semmitmondó zenészinterjúkból és a zeneipar gigantomániájából.
Több mint 40 évvel később, idén készült el a folytatás, a Spinal Tap II: The End Continues, ami az együttes mérsékelten nagyszabású visszatérését, egyben búcsúkoncertjét mutatja be. Az új film sajnos nem hozza az eredeti színvonalát, bár az utolsó negyedóra kétségtelenül nagyon vicces, és szívmelengető Paul McCartney és Elton John vendégszereplése is, akik mindketten örömmel bohóckodják el azt, hogy mekkora hatással volt rájuk Anglia „egyik leghangosabb zenekara”.
Az egyszerinek indult vicc túlságosan jól sikerült, és az első film után a Spinal Tap valósággá vált. Az együttes tagjait Christopher Guest (alteregója: Nigel Tufnel), Michael McKean (David St. Hubbins) és Harry Shearer (Derek Smalls) nemcsak a filmvásznon alakították, hanem ők maguk írták a filmben szereplő dalokat. Így nem volt akadálya annak, hogy ténylegesen egész estés koncerteket adjanak Spinal Tapként: pár évvel később ez meg is történt, sőt kiadtak két, új szerzeményeket tartalmazó albumot (Break Like the Wind, 1992; Back From the Dead, 2009), és így tulajdonképpen a Spinal Tap egy kampányszerűen létező, de valóságos rockproduktummá vált.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
