Reykjavík kívül-belül a vízről szól ugyanis: ahol nem épp az Atlanti-óceán hullámai mossák fáradhatatlanul a majdnem mindig látótávolságban fekvő partokat, ott a szárazföldön szinte akárhol kaparjuk meg egy kicsit a talajt, majdnem biztos, hogy egy bővizű termálforrásra lelünk – amit a helyiek alaposan ki is használnak. Már a város neve is ennek a két vízfajtának a termékeny házasságát jelzi azzal, hogy „füstös öblöt” jelent, utalva a környékbeli hőforrásokból feltörő, egykor a kikötőből is látható gőzfelhőkre; a város legfontosabb bevásárló- és sétálóutcája, a Laugavegur pedig annak az útnak az emlékét őrzi, amelyen valaha a szegényebb sorsú mosónők cipelték a belvárosi gazdag családok szennyesét az út végén található hévizes medencéhez.
Azóta persze már nemcsak mosásra és a központi fűtéshez használják, hanem fürdésre is, csak Reykjavíkban és környékén pedig ma már több mint tizenöt különböző termálfürdő várja a látogatókat szépen kiépített úszómedencéivel és a jellegzetes, kör alakú forró vizes medencékkel. Ez utóbbiak egyébként nem kisebb személyiség, mint a legfontosabb izlandi költő és államférfi, Snorri Sturluson (1179–1241) emlékét őrzik: az ő egykori lakhelyén, Reykholtban még ma is megtekinthető a Snorralaug, az első ilyen kör alakú medence, amit már a XII–XIII. századi sagákban is megemlítenek, és nemcsak mint pihenő- és tisztálkodóhelyet, hanem mint ahol a forró vízben üldögélve az ember találkozhat a barátaival, hogy megvitassák a világ dolgait. Ez a hagyomány pedig gyakorlatilag azóta is töretlen: a kis körmedencék máig az izlandi szociális élet legfontosabb színtereinek számítanak, amit minden bizonnyal elősegít az is, hogy még a legnagyobb fürdőkben sem szokták őket túlméretezni – így aztán a szorosan egymás mellett ülők előbb-utóbb akkor is szóba elegyednek egymással, ha eredetileg nem állt szándékukban.
Persze, ha a pénzes külföldi turistáknak kell Izland szépségeit ecsetelni, akkor legelőször nem ezek a helyi érdekeltségű városi uszodák merülnek fel, hanem a keflavíki nemzetközi repülőtérhez közel, Reykjavíktól 40 perc vezetésre lévő híres Kék Lagúna, amelynek szilikátokban és kénvegyületekben gazdag, többek között a pikkelysömörre is jó hatással lévő gyógyvize tulajdonképpen a közeli Svartsengi geotermikus erőmű működésének melléktermékeként került a felszínre a hetvenes években. A fürdő az 1992-es megnyitás óta a sziget egyik leglátogatottabb turistacélpontja, és nem véletlenül: a grindavíki lávamezők közepén elterülő, tejfehér vizű lagúna valóban teljesen földöntúli benyomást kelt – és akkor a szintén gyógyhatású fehér iszapról, amit a fürdőzők nagy vidáman kenegetnek a maguk és egymás arcára, még nem is beszéltünk. Ennek megfelelően persze az árát is rendesen megkérik: reykjavíki oda-vissza transzferrel együtt nagyjából 20 000 Ft-ból lehet meglátogatni.
Ennek az összegnek a feléért a városban már 11 alkalmas uszodabérletet válthatunk, ami ráadásul a város összes fürdőjébe egyaránt érvényes – ami még budapesti viszonylatban is botrányosan olcsónak számít. Ez bizonyára azért is van így, mert a fürdőzést itt láthatóan nem szórakoztató programnak vagy gyógykezelésnek tekintik, hanem afféle közszolgáltatásnak, ami éppúgy a mindennapi élet része, mint a csapvíz vagy a tömegközlekedés, és több információs anyag is büszkén hirdeti, hogy mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az izlandiak mind az egészség, mind az általános közérzet szempontjából a világ élvonalában vannak. S valóban, itt nyoma sincs annak az elszigetelődésnek, ami a budapesti fürdőéletet már jó ideje a külföldi turisták, a beutalós bácsik-nénik és a gyöngyöző homlokú topmenedzserek szentháromságának rendelte alá: a Kék Lagúnával szemben ezeken a helyeken főként izlandi beszédet lehet hallani, a légkör teljesen családias, maguk a létesítmények pedig csak épp annyira vannak felújítva, amennyire szükséges – kifogástalanul lehet használni őket, de az is látszik, hogy a többségüket nem ma építették, és már jó régóta alapos és mindennapos használatban vannak télen-nyáron.
Ahogy az ember Izlandon néhány nap után az utcán is megszokja, hogy magasról tegyen az időjárásra, ha esik, ha fúj, úgy itt is könnyen bele lehet rázódni abba, hogy a fürdők döntő többsége szabadtéri – hiszen még az úszásra alkalmas nagymedencék is mindig langyosak valamennyire, a kisebbek esetében pedig 38 és 44 fok között bőven akad választék. És mivel a szauna ugyan ritka vendég errefelé, a gőzkabin viszont alapfelszerelés, a magyar utazó igencsak otthon érezheti magát – feltéve, ha néhány otthonról hozott gátlását sikerül levetkőznie. Az izlandi higiénia ugyanis szigorúan megköveteli, hogy a medencékbe érkezés előtt az ember fürdőruha nélkül zuhanyozzon, ezt pedig nem az otthon megszokott vécészerű kis fülkékben, hanem oldalfalak nélküli, nagy zuhanyzótermekben lehet csak abszolválni; ahogy az öltözőkben is rengeteg meztelen ember lófrál a szégyellősség legapróbb jele nélkül.
Viszont akár a hét különböző hőfokú – köztük egy tengervizes – ülőmedencét felvonultató, legnépszerűbb Laugardalslaug minden családi igényt kielégítő komplexumát, akár a város nyugati felének lakóit kiszolgáló, jóval szerényebb Vesturbæjarlaugot választja az ember az „uszodájának”, van egy hely, ami az összestől különbözik, és ha lehetséges, még egy szinttel magasabbra helyezi a közérzeti terápia műfaját: ez pedig a Nautholsvíki termálstrand, ahol a sziget fővárosának vizei ezúttal tényleges házasságra lépnek egymással.
A reykjavíki félsziget egyik homokos tengeröblénél ugyanis közvetlenül a parton alakítottak ki egy fürdőt, ahol egy elkerített részen egyenesen az öbölbe vezették bele a föld mélyéről előtörő forró vizet – ami ezen az évtizedek óta leghidegebbnek tartott nyáron azért még így is csak térdig volt elviselhető a számomra, az idelátogató családok gyerektagjai azonban láthatóan teljes értékű medenceként használták. (Az öböl külsőbb részén, a maga természetes fagyosságával tüntető vízfelületen egyébként szintén nagy hagyománya van a tengeri úszásnak – ezt azonban földi halandónak valószínűleg csakis érvényes vikingigazolvánnyal érdemes kipróbálnia.) Viszont az öböltől néhány lépésre berendezett hosszú, forró vizes üldögélőből nézni a tengert meg a fölötte lebegő sirályokat, aztán át-átruccanni a gőzkabinba, sétálni egy kicsit a homokban, majd vissza a termálba – nos, ennek körülbelül olyan hatása van, mintha az emberbe intravénásan tolnák az életkedvet. És akkor azt még nem is említettem, hogy ha az ember hot dogot vásárol, azt maga sütheti meg a medence mellé kitett közös grillen.
Azt hiszem, nagyjából ezzel szembesülve fogalmazódott meg bennem az, hogy amit ki lehetett hozni ebből az esős, hideg és kopár kis szigetből itt az óceán közepén néhány évszázad alatt, azt bizony az izlandiak mind ki is hozták belőle.
A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.
