Bestiarium Islandiæ

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2013. július 26.

Jégfölde

Izlandon és a körülötte lévő vizekben számtalanféle hal és madár él, emlősökből viszont igencsak szűkös a kínálat – ez azonban soha nem állta útját a helyiek képzeletének, akik az idők során rengeteg mitikus lénnyel gazdagították a sziget faunáját.

Ezek a lények már az izlandi írásbeliség legkorábbi idejétől fogva jelen vannak a szigetlakók életében, megismerésükhöz pedig az egyik legjobb, külföldiek számára is elérhető kalauz Jón Baldur Hlíðberg illusztrátor és Sigurður Ægisson néprajzkutató-teológus angolul is megjelent közös munkája (Meeting with Monsters – an illustrated guide to the monsters of Iceland, JPV, 2008), ami zseniálisan egyensúlyoz a szigorú néprajzkutatói hozzáállás és a természettudományos alaposság között. A könyvhöz felhasznált források száma egészen lenyűgöző: a szerzők a kötet hátuljában hat sűrűn szedett oldalon keresztül sorolják a különböző nyomtatott és kéziratos híradásokat – melyekből sokat hosszabban is idéznek a könyvben –, és akkor az engem is vendégül látó intézetben őrzött mintegy hatszáz szóbeli interjúról még nem is beszéltünk. Ezeket a legendákat és beszámolókat azonban a lehető legkomolyabban veszik, kis térképeken jelölve az egyes lények előfordulási helyeit, külön ábrákon szemléltetve a fajok méreteit, hol az emberi kézhez, hol egy átlagos emberhez, hol pedig a Reykjavík fölé magasodó katedrális, a Hallgrímskirkja nagyságához viszonyítva – mert mondanunk sem kell, hogy az Izland körüli tengerekben nem egy olyan szörnyeteg él, ami még egy mai amerikai repülőgép-anyahajónak is komoly ellenfele lehetne.

false

A szigetet benépesítő mitikus lények felépítése persze leginkább a képzelet kombinatorikája szerint alakul: az Izlandon fellelhető szárazföldi állatok – birkák, tehenek, lovak, macskák, kutyák, rókák, egerek – közül például szinte mindegyiknek van vízi megfelelője, illetve gyakoriak a fajok közötti kereszteződések és az olyan lények is, amik szinte csak hatalmas méreteikben különböznek a közönségesen ismert társaiktól. Ha azonban a morfológia helyett inkább arra vagyunk kíváncsiak, milyen társadalmi haszna volt a különböző képzelt lényekről szóló legendáknak, a kötet szörnyetegeit áttekintve egész világosan kirajzolódik előttünk egy csokor izlandi életbölcsesség és jó tanács, amiket talán ma sem haszontalan betartani. Ezek pedig a következők: 1. soha ne sétálj egyedül vízparton; 2. légy észnél a tengeren; 3. ismerj mértéket a halászatban; 4. tartsd szemmel a házi kedvenceket; 5. jól nézd meg, mit eszel.

Magányos tengerparti sétákat például három különböző lény miatt sem ajánlatos tenni Izlandon: különösen éjszaka, nagyobb viharok idején könnyen találkozhatunk a bárányméretű, sima szőrű parti kóborral (fjörulalli), vagy a hosszú, éles körmei miatt nála sokkal veszélyesebb kagylóvaddal (skeljaskrímsli), ami a bőrét borító, kagylószerű páncélzatról kapta a nevét – ez viszont legalább elég nagy zajjal csörög-zörög a testén, amikor a szárazföldre merészkedik, így gyorsan el lehet szaladni előle. A fentieknél jóval kevésbé félelmetes azonban a nagyobb tavakban, folyókban és a tenger mellett is előforduló hullámló (nykur), ami első ránézésre egy különösen nagyra nőtt, méltóságteljes szürke paripára hasonlít, pompás sörénnyel és farokkal – ha azonban észrevesszük, hogy a víz mellett magányosan poroszkáló állat patái hátrafelé állnak, jobb távol tartani magunkat tőle: ez a lény ugyanis, miután magához édesgette áldozatát és felültette a hátára, azonnal féktelen vágtába kezd, és meg sem áll a tenger vagy a tó fenekéig, magával rántva a szőrébe kapaszkodó szerencsétlent, aki soha többé nem tud leszállni róla.

false

A legkegyetlenebb fenevadakat azonban mégiscsak az óceán rejti magában: a könyvben bemutatott fajok mintegy kétharmadát adják a halászhajókat és bárkákat előszeretettel elsüllyesztő kisebb és nagyobb vízi szörnyetegek a norvég kráken izlandi rokonának tekinthető óriáspoliptól, vagyis a tengeri ködfúvótól (hafgúfa) kezdve a szigetméretű és azokkal sokszor össze is kevert hangahátúakon (lyngbakur) át a legkülönbözőbb alternatív bálnafajokig. Ez utóbbiakból annyiféle van, hogy szinte mindegyik szárazföldi állatnak megvan a maga bálna párja: lehet hallani éktelenül nyerítő, vörös sörényű lóbálnáról (hrosshvalur), kétszarvú bikabálnáról (nauthveli), élesen nyávogó macskabálnáról (katthveli), sőt még a többieknél valamivel kisebb, egészen a sekély kikötőkig is felúszni képes egérbálnáról (múshveli) is, ami hatalmas füleit vitorlaként kifeszítve ront rá a gyanútlan halászhajókra.

Ezek ráadásul nemcsak hogy kivételesen agresszív gyilkológépek, de általában erősen mérgezőek is: a húsuk fogyasztását már a XII. században életbe lépett izlandi törvénykönyvek is szigorúan tiltják – jóllehet egyes beszámolók szerint, ha valaki mégis megpróbálja megfőzni őket, az étel nyomtalanul eltűnik a fazékból. Kíváncsi vagyok, vajon a mai izlandi törvénykezés hogyan vélekedik erről – különösen, hogy ma már inkább a bálnák védelmét, mint a vadászatát támogatják a legtöbben itt a szigeten – de a bálnavadászat helyzete Izlandon egy másik történet, melynek elmesélésére más alkalommal kerül sor.

false

Az viszont egészen meglepő, hogy a túlhalászat veszélyeire (melyeket elkerülendő vezették be 1983-ban Izlandon az azóta is sok vitát kiváltott halászati kvótarendszert) már sok-sok évszázaddal ezelőtti történetek is felhívják a figyelmet. Ezek elsősorban a különböző fajokat védelmező „anya”-lényekről szólnak, melyek éppen úgy néznek ki, mint közönséges fajtársaik – csak mérhetetlenül nagyobbak. Így létezik pisztránganya (silungamóðir), lazacanya (laxamóðir), laposhalanya (flydrumóðir), sőt fókaanya (selamóðir) is. Ezek többnyire vízesések mögötti titkos medencékben rejtőznek vagy a tenger mélyén, kis védenceik pedig óriási tömegekben veszik körül őket – a halászok nagy örömére, akik eleinte ész nélkül zsákmányolják ki ezeket a gazdag kolóniákat, egészen addig, amíg elő nem kerül a kolónia anyaszörnyetege, ami persze még feljebb korbácsolja a halászok mohóságát. Amikor azonban megerősített hálókkal és más furfangokkal megpróbálják elkapni, rendesen pórul járnak: a felbőszült halanya ilyenkor ugyanis megrohamozza a hálókat, elszakítja, és kíséretével együtt eltűnik a tengerben – az adott területen pedig soha többé nem fordulnak elő ezek a halak.

Az egyes állatfajok védszellemei közül azonban a legcsodálatosabb mégiscsak a jegesmedvekirály (bjarndýrakóngur), amit főleg a homlokán előremeredő, a sarkvidéki éjszakában fehéren világító hosszú szarvról lehet megismerni: ez a nemes fenevad azonban igencsak ritka vendég Izlandon. Egy XVIII. századi történet szerint az ország egyik legészakibb szigetén, Grímseyen éppen a pünkösdi misére készülődtek, amikor a miðgarðuri gyülekezetből többen is látták, ahogy tizenkét jegesmedve tart a templom felé, élükön a fejedelmi látványt nyújtó vezérrel, mire a lelkész teljes papi ornátusban a medvekirály elé járult, ahol kölcsönös meghajlással köszöntötték egymást, majd a békés állatok továbbvonultak a kis sziget déli része felé. Azt pedig, hogy a pappal történt néma megbeszélés a menet békés elvonulásáról szólt, az is bizonyítja, hogy amikor az egyik jegesmedve mégis rárontott egy birkára útközben, a medvekirály azonnal leszúrta a szarvával – hogy aztán a többi alattvalójával együtt örökre eltűnjön a tenger habjai között.

A jegesmedvekirály azonban szinte az egyetlen bölcs és jó szándékú lény az izlandi bestiáriumban, a különböző ártó szellemek pedig nemcsak a természet lágy ölén fordulhatnak elő, hanem a legközelebbi háztartásunkban is. A kandúr és a nőstény róka nászából született macskarókát (skuggabaldur) gondolom, már mindenki ismeri (aki nem, az sürgősen pótoljon), a különösen értékes bundájú, helyenként bárányokra is rátámadó ragadozó azonban csak a kezdet, és talán még a legszimpatikusabb a háztáji borzalmak közül.

false

A hím róka és a nőstény macska kereszteződéséből született skoffínok, az elvadult, temetői hullákból táplálkozó lidércmacskák (urðdarköttur) vagy a nyitott szemmel született és óvatlanul életben hagyott kutyakölykökből kifejlődő szénaférgek (moðyrmi) például olyan rondák, hogy ha hagyjuk őket kifejlődni, bárki, aki megpillantja őket, azonnal szörnyethal. Ezeket általában csak a saját képmásukkal lehet elpusztítani, így amikor a születésük után nem sokkal beássák magukat a földbe, hogy három év múlva bújjanak csak elő erejük teljében, a körültekintő szigetlakók tükrökkel bélelt kis házikókat szerkesztenek a rejtekhelyük fölé, hogy amint kidugják a fejüket, saját magukat lássák meg először.

Mivel pedig lassan túl hosszúra nyúlik ez a rövid összefoglaló, hadd zárjam ezt a posztot egy gasztronómiai jó tanáccsal: ha Izlandon járnak, és megkóstolják a messze földön híres folyami pisztrángot, jól nézzék meg, mielőtt esznek belőle, hogy nem szőrös-e a háta, vagy nem állnak-e hátrafelé a hasúszói. Nézzék meg, komolyan! Egész tanyák teljes lakossága halt ki amiatt, hogy egy óvatlan halász ilyet hozott haza ebédre. De persze mindig akadt egy szolgáló, aki nem kért belőle, hogy aztán annak rendje és módja szerint túlélje és elmesélje az erről szóló történetet.

false

A szerző író, a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.