Visszatérés Jégföldére

  • Dunajcsik Mátyás
  • 2014. szeptember 15.

Jégfölde

Amikor egy évvel ezelőtt először készültem Izlandra menni, többen figyelmeztettek, hogy „ott fogok ragadni”. Akkor még nem tudtam, sírva vagy nevetve fogadjam-e ezt az abszurd felvetést, mára viszont bebizonyosodott, hogy nekik volt igazuk.

Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a férfi:

Mit nem adnék a boldogságért,

ha Izlandon most melletted lehetnék

a nagy mozdulatlan nap alatt

és megoszthatnám veled ezt a percet

ahogy osztozunk a zenén

vagy egy gyümölcs ízén.

Ugyanebben a bizonyos pillanatban

a férfi ott áll mellette Izlandon.

 

Jorge Luis Borges: Vágyakozás a jelenre

(Somlyó György fordítása)

Harmincéves vagyok, a faszom kivan az utazással. Köszönhetően annak, hogy a szüleim négyéves korom óta taníttattak idegen nyelvekre, valamint hogy elég hamar megtanultam, hogy a saját források viszonylagos hiányát hogyan váltsam ki különböző ösztöndíjak, rezidenciaprogramok és az európai kultúrafinanszírozás más formáival (amiket egyébként a közvélekedéssel ellentétben nem elég megpályázni, de ki is kell érdemelni, méghozzá elég szigorú kritériumok alapján), mostanra már nagyjából bejártam Európát. Vettem részt lisszaboni kocsmatúrán egy csapat melegaktivistával, csináltam színházat egy ciprusi archeológiai park eredeti római kori amfiteátrumában, voltam szerelmes velencei sikátorokban, laktam hónapokig egy belgiumi kastélyban és egy berlini műteremben is, ettem csevapot Szarajevó minaretjeinek árnyékában és osztrigát egy párizsi halpiac mellett, tárgyaltam nemzetközi könyvkiadókkal Frankfurt éjszakai felhőkarcolói között, fordítottam szerb verseket egy százéves faházikóban, és hajóztam a Dunán és a Boszporuszon is más európai írók társaságában.

false

Mivel a sajátomtól különböző kultúrákat jobban tisztelem annál, mintsem hogy azt higgyem, egy-egy pár napos turistarohammal bármi fontosat megismerhetnék vagy megérthetnék belőlük, az évek során egyre inkább előnyben részesítettem a több hónapos utazásokat. Idővel azonban ezekből is elegem lett, és nem csak azért, mert ezek a pár hónapos távollétek nehezen egyeztethetők össze bármilyen stabil otthoni egzisztenciával (vagy akár csak egy párkapcsolattal), ahhoz pedig szintén nem volt kedvem, hogy afféle globális ösztöndíjhiénaként az egész életemet három-négy hónapos periódusokban éljem le egyik helyről a másikra vándorolva.

Igazából a hazatérők melankóliájából lett elegem. Abból, hogy az ember akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról tér vissza Magyarországra, nagyjából három nap után óhatatlanul is elönti a szívét a fekete keserűség. Elegem lett abból, hogy folyamatos búcsúzásban töltsem az utazásaim fele idejét, megismerve és megszeretve az enyémnél boldogabb világokat, csak hogy aztán újra és újra elhagyjam őket.

false

Amin persze nem segített az sem, hogy időközben viszont megtaláltam a leginkább nekem való országot. Bár akkor még nem tudtam, a sorsom igazából Isztambulban, a Boszporusz habjain dülöngélő hajón pecsételődött meg, amikor megismertem Sjónt, a zseniális izlandi írót, és viccesen feltettem neki a kérdést, hogy egy 320 000 lakosú szigeten ugyan hány példányban kelnek el egy kortárs izlandi szerző könyvei? Amikor pedig egy olyan választ kaptam, amire itthon, a tízmilliós Magyarországon is elismeréssel bólogatnának a könyvkiadók, elkezdtem jobban odafigyelni erre a végtelenül furcsa és távoli szigetre.

Amikor pedig tavaly ősszel visszatértünk Izlandról a párommal, aki szintén velem töltött ott három hetet, nagyjából télre mindkettőnkben világossá vált, hogy azóta sem csinálunk mást, mint visszavágyunk. Ebből a szempontból nem vagyunk tipikus kivándorlók: nem (elsősorban) a bárhová-csak-innen-el érzése mozgatott minket, amikor úgy döntöttünk, hogy a magyarországi életünket feladva ideköltözünk, hanem az, hogy mindketten halálosan beleszerettünk ebbe a szigetbe. Ettől függetlenül nem volt ez egyszerű döntés, már csak azért sem, mert mindketten egy olyan életet hagytunk ott, amit a generációnk tagjai közül sokan irigyelnének. Mindketten a szakmánk élvonalában dolgoztunk, én az ország egyik legnagyobb és legdinamikusabban fejlődő könyvkiadójánál szépirodalmi főszerkesztőként, miközben a párom az ország legjobb színházi és tánctársulatainak előadásaihoz készített vetítéseket, interaktív animációkat és más technológiai megoldásokat, miközben egy jól menő innovációs laborban foglalkoztatták.

false

A kulturális iparban való munka azonban Magyarországon meglehetősen paradox élethelyzetet jelent: ha az ember van olyan szerencsés, hogy a képzettségének, érdeklődésének és szakértelmének megfelelő helyen kap munkát, a szektor teljes pénztelensége és túlhajszoltsága miatt gyakorlatilag arra kényszerül, hogy ezt a munkát viszont a hét hét napján, napi huszonnégy órában végezze éjt nappallá téve, egész a végkimerülésig. Ami nem csak a munkán kívüli teljes családi, szerelmi és szociális életét zabálja fel egy idő után, de gyakorlatilag azt is lehetetlenné teszi, hogy az ember a munkájához csak szőrmentében kapcsolódó, egyéb szellemi igényeit és érdeklődéseit kielégítse – amiből viszont pontosan az a tájékozottság és szellemi frissesség és inspiráció származhatna, amitől aztán még jobb szerkesztő, író, tanár, táncos vagy festő lehetne az ember. (Kérdezzék csak meg bármelyik irodalmi szerkesztőt, hány olyan kortárs magyar könyvet olvasott el idén, ami nem a saját kiadójánál jelent meg! Kérdezzenek meg egy kortárs koreográfust vagy rendezőt, hány olyan előadást látott, amihez nem volt köze! Azt viszont már inkább ne kérdezzék meg a szerkesztőtől, hány kortárs táncelőadást látott, ahogy a koreográfustól se, hogy hány kortárs regényt olvasott. Nem akarják hallani a választ.) Vagyis bármilyen sikeresnek is tűnhettünk első pillantásra, ez a „siker” mégsem volt annyira valóságos, hogy igazán otthon tudott volna tartani minket. Főleg, hogy közben már pontosan tudtuk azt is, hogy hová akarunk menni.

Így aztán idén februárban beadtam egy újabb pályázatot, ezúttal azonban nem egy pár hónapos művészi kiruccanásra, hanem arra, hogy egy évig izlandi nyelvet tanulhassak az itteni egyetemen. (Mivel az itteni képzésen kívül legfeljebb két-három egyetem van még a világon, ahol lehetséges izlandi nyelvet tanulni, az itteni állam fontosnak tartja, hogy évente 10-15 külföldi diákot vendégül lásson az országban, és lehetőséget biztosítson nekik arra, hogy megtanulják ezt a gyönyörű és meglehetősen nehéz nyelvet.) Amikor pedig március környékén megérkezett a pozitív eredmény, nekikezdtünk az otthoni életünk lebontásának: a belvárosi lakásomba albérlőt kerestünk, Izlandon szerveztünk magunknak egy másik albérletet jövő májusig, és egyáltalán, elkezdtük elvarrni az itthoni szálakat. És bár ez a mostani ösztöndíj csak egy tanévre szól, mi egyáltalán nem egy évre tervezünk: a páromnak hamarosan elkezdünk itt kint is munkát keresni, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy még kétszer meg tudjam hosszabbítani az ösztöndíjat, és a teljes hároméves BA-programot elvégezhessem izlandi nyelvből. Aztán pedig majd meglátjuk.

false

Most már lassan egy hónapja vagyunk itt. A barátainknak és üzletfeleinknek, egykori munkaadóinknak és ismerőseinknek egyelőre még kicsit nehezére esik megérteni, hogy nem nyaralni jöttünk ide néhány hétre, hanem itt lakunk, ami egyben azt is jelenti, hogy az életünk többnyire nem az újabb és újabb gleccsertúrákról és hegymászásokról szól (bár remélhetőleg lesz azért az is), hanem a dolgos hétköznapokról – amik viszont, hála istennek, egyelőre valóban nyugalmasabbak, és kellemesebben telnek, mint otthon. De hogy mégis miben más ez az egész? Nagyjából erről, meg még egy csomó minden másról is fog szólni az újraélesztett Jégfölde blog, amit ezúttal nem heti, hanem kétheti rendszerességgel fogok ide írni. Most legyen csak annyi elég, hogy ha két mondatban kellene összefoglalnom a különbséget, azt mondanám:

Tisztább a levegő. Minden értelemben.

A szerző író, a Háskóli Íslands hallgatója. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja. Ahogy a képek is.

Neked ajánljuk