Ha három mondatban kellene leírni Bergman jelentőségét a filmtörténetben, akkor feltétlenül ki kellene emelni, hogy általa lett a tudattalannal való foglalatoskodás a filmművészet szerves része, hogy ő adott új értelmet a premier plánnak, vagy szebben megfogalmazva az emberi arcnak a mozivásznon, valamint ő volt az, aki a fénnyel való játékot elvitte az érzékiség legvégső határáig.
Az Arc és a Rítus arról szól, és kicsit másképp, de a Szűzforrás is, hogy európai kultúrkörünkben már egy jó ideje nem megy minden jól. Az alapokkal van nagy baj. Bergman már ötven évvel ezelőtt arról beszélt, hogy mindazok, akik erkölcsi válságról papolnak, általában nem értenek semmit abból, milyen mértékben változott meg a társadalom működése, a családmodell és az emberek gondolkodása. Hogy a zsidó-keresztény kultúrkör fundamentumai mára értelmezhetetlenné váltak. Nem érthető a tízparancsolat, kiüresedett a szeretet, pontosabban a szolidaritás nemes eszméje; a szabadság, egyenlőség, testvériség pedig nevetséges utópiává vált. Sajnálkozásnak persze hangot lehet adni, de ha Bergman példáját követjük, talán juthatunk is valamire. ' arra tanít filmjeivel - és ebben Nietzsche nyomdokain jár -, hogy új erkölcs születésén kellene fáradozni ahelyett, hogy erőltetjük azt, ami mára már csak mosolyt csal az emberek arcára, mert tartalmában kiüresedett. Bergman nemcsak azt vizsgálja filmjeiben, miért üresedett ki a régi morál, hanem azt is, hogy ilyenkor mi a teendő. Nem pesszimista, bár ha felszínesen foglalkozunk alkotásaival (könyveivel, színdarabjaival, filmjeivel) lehet ilyen érzésünk. Viszont már-már zavarba ejtő, hogy minden Bergman-műben van egy kis mosoly.
Egy kis reménysugár
A bergmani életműben cezúra a trilógia - Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963), A csend (1963) -, az Arc és a Szűzforrás előtte, a Rítus utána készült. Az előbbiek olyan nagy filmek csoportjába sorolhatók, mint A hetedik pecsét és A nap vége (eredeti címe egyébként sokkal jobb: Szamócás, ami svédül jó helyet is jelent), az utóbbi, vagyis a Rítus pedig a Persona, a Szégyen, a Farkasok órája, a Szenvedély, az Érintés, a Suttogások és sikolyok, a Jelenetek egy házasságból, az 'szi szonáta és a Saraband csoportjába. Az utóbbi csoport filmjei kamaradrámák.
Az Arc és a Rítus vallomás a művészetről, a művészi önmegvalósításról, a katarzis mibenlétéről. Az Arc főhajtás a német expresszionista filmes stílusirányzat és Bu–uel szürrealizmusa előtt, a Rítus pedig az ókori gyökerekhez nyúl vissza. Mindkét film szemérmetlen leplezetlenséggel mutatja be azt a fájdalmas küzdelmet, szenvedést, ahogy egy műalkotás létrejön. Sőt, mindkettő hangsúlyozza azt is, hogy a művészetre áldozni is kell, mecénás nélkül nem megy. Mindkét film kritikus hangon beszél arról, hogy a hatalom emberei micsoda cinikus játékot játszanak a művészekkel. Hogy pöffeszkedő, önkritikátlan magabiztosságukban nem tűrnek el semmiféle kritikát. Néha a művészek, néha a hatalom emberei kerekednek fölül. Akárhogy is, de a játék döntetlenre áll, a művésznek pedig nincs más lehetősége - legalábbis a bergmani filozófia szerint -, mint játszani a kegyetlen játékot, sok lemondással, de annál több örömmel. Egyet nem szabad soha: feladni. Az Arc végén komédiába illő elismeréssel a társulat elnyeri a királyi udvar kegyeit, a Rítusban meghal a hatalom embere, belehal abba, hogy szembesül önmagával, félelmeivel, magányával, frusztrációival, kegyetlenségével. Ha végiggondoljuk, egyik megoldás sem üdvözítő.
Bergman nagysága abban is áll, hogy nem vesz tudomást a tabukról. Gátlástalanul beszél a női orgazmus rejtelmeiről például a Rítusban, arról, hogy a férfiaknak milyen sokat kellene tanulniuk arról, hogy mi a N'. Hogy mennyire másként működik a női test, a női gondolkodás, mint a férfi. Hogy a női érzékenység nem szeszély, hanem valamiféle, természettel folyamatos kapcsolat, ciklikus körforgás, küzdelem a pusztító és építő energiákkal, amiből mindig születik valami, ami megújulásként is értelmezhető, s amiből a férfi energiáinak nagy részét nyeri. Ebben is megelőzte a korát. Micsoda botrány volt, amikor A csend maszturbálójelenete a mozikba került. Bergman ocsmány levelek, telefonok tömkelegét kapta. Pedig a maszturbálás alatt csak egy nő, Ester (Ingrid Thulin) arcát láttuk, ami viszont beszédesebb mindennél. Maga a szépség, az öröm, az esztétikai élvezet. A cenzúráért kiáltó konzervatív butaság ettől fosztaná meg a befogadót. Az örömtől, a mosolytól. Az európai kultúrkör egyik legnagyobb problémája bizony éppen ez: a bűntudatot fetisizálja. A bűntudat kultúrájában az öröm tabu. Ezért is szükség van dolgaink újragondolására, súlyos örökséget cipelünk. Bergman azon bátrak közé tartozott, akik nem kerülték ki ezeket a kényes témákat. Ettől függetlenül sírjánál állva, szégyenkezve hajthatja le fejét a férfiak nagy része, hiába beszélt annyi, de annyi filmen keresztül a női lélek rejtelmeiről a mester, kevesen tanultak tőle.
Az életmű fontos eleme az én egymással harcban álló kettősségének vizuális megjelenítése, a ráció és emóció alapos természetrajza. A Szűzforrásban a nőt kettőzi meg, Karin (Bergman édesanyját is így hívják, Karin Akerblom, temérdek filmjében adta szereplőinek ezt a nevet) a szűz, az ártatlan, elkényeztetett leányzó, ő az emóció megtestesítője, a rációé pedig Ingeri, a teherbe ejtett szolgáló. Kariné (Brigitta Pettersson) a hatalom, Ingeri (Gunnel Lindblom) a megalázott, bár hozzá kell tenni, ártatlan szűz megerőszakolása és meggyilkolása beszédes kritika, hiszen a jó "méltó büntetését" jótéteményei után nyeri el. Bergman ezzel is a figyelem középpontjába állítja azt a gondolatot, hogy az emberi természetet figyelmen kívül hagyó
európai kultúrkör
milyen csapdába került. Az Arcban a hipnotizőr Vogler (Max von Sydow) az emóció, ellenpontja dr. Vergerus (Gunnar Björnstrand) a tudomány, az ész, a ráció mindenhatóságába vetett hit embere, harcuk leírása a film története maga. A Rítusban Sebastian (Anders Ek) az érzékeny művész, ellenpontja a bíró (Erik Hell), aki adatokból próbálja megfejteni a művészet mibenlétét, mondani sem kell, kevés sikerrel. A példákat még hosszan lehetne sorolni, álljon itt még egy alapmű: A hetedik pecsét. Itt a halállal sakkozó lovag (Max von Sydow) az emóció embere, szolgája (Gunnar Björnstrand) pedig a rációé, akár a Don Quijotéban. Bergman művészetének az egyik alapköve a halállal sakkozó lovag metaforája. Ugyanis miképp az egzisztencialista filozófusok mondják, az emberiség botránya a halál. Megszületünk, felépítjük személyiségünket, alkotunk, és mire élvezhetnénk igazán az életet, meghalunk. Ez önmagában botrányos. Halálfélelmünktől csak akkor szabadulhatunk, ha szembesülünk mulandóságunkkal. Ha napról napra a halál tudatával élünk, vagyis Bergman szép metaforáját idézve, tudatosítjuk, hogy mindannyian sakkozunk a halállal, és paradox módon így szabadulhatunk csak meg halálfélelmünktől.
Bergman a tudati szintek ábrázolásában is újat hozott. Ahogy az Arcban vizuálisan is megjelenik a ferde vonalú expresszionista képi világot idéző díszletek között a tudattalan, úgy a Tükör által homályosan című későbbi filmjében is, csakhogy itt a mester már a különböző tudati szinteket is ábrázolja. A szuperego világa a padlás, ahol Karinnak (Harriet Andersson) megjelenik a pókisten (a XX. századi embernek már csak ez jutott). Az ego a sziklán álló ház szintje, a tudattalan pedig a tengerparton heverő hajóroncs, mely két szimbólumot is magában foglal. A tenger hagyományosan a szabadság szimbóluma, a hajóroncs pedig a kudarcé. A tudattalan végtelen félelmetes szabadságában Karin hajótörést szenved, beleőrül az istenvárásba. Kínos szembesülés: a hajóroncs a tengerparton az európai kultúrkör kudarcának szimbólumaként is értelmezhető.
H
A művészfilmek DVD-kiadása Magyarországon általában igénytelen, mert vagy nem tartalmaz extrákat, vagy a leglényegesebb extra hiányzik, vagyis nincs bennük filmelemzés. A Cinetel Bergman-sorozatáról mindez nem mondható el. Perlaki Tamás filmesztéta saját hangján, vágóképekkel tarkítva jelenetről jelenetre elemzi a filmeket. Színről színre.
