Képzőművészet

A műtárgy-kereskedelemben nincs "önértéke" sem a művésznek, sem a műalkotásnak. A műtárgypiac árait elsősorban a művészeti piac szereplőinek - tanácsadóknak, szponzoroknak, galeristáknak, múzeumi szakembereknek, kurátoroknak, művészettörténészeknek, művészeti lapok szerkesztőinek, műkritikusoknak és az aukciós galériáknak - informális kapcsolatrendszere és gyakran teljességgel átláthatatlan összefonódása határozza meg.

Végelszámolás alatt áll a nemzetközi hírű siklósi-villányi alkotótelep üzemeltetője, az egyedülálló nagyharsányi-villányi szoborpark pedig a Duna-Dráva Nemzeti park fenntartásába került, miután az alkotótelepet a megyei önkormányzattól átvevő magyar állam egy fitying támogatást sem adott idén a cégnek. A pénzhiány és egymásra mutogatás miatt végveszélybe került Pécs egyedülálló múzeumi hálózata is.

Meglehetősen ritka, hogy egy kortárs képzőművész vallásos témákkal foglalkozik. Egyáltalán lehet-e egy zárt, évszázadok alatt kialakult ikonográfiai rendszerhez bármit hozzátenni, vagy másként, valami újjal és általánossal gazdagítani a kanonizált ábrázolási formákat?

Ujj Zsuzsit legkevésbé a fényképeiről ismeri a nagyközönség, amiért nem is nagyon kárhoztatható: a MissionArt Galériában megrendezett kiállítása 1987 óta csak a harmadik. A fényképezés meglehetősen váratlanul kezdődött nála, és meglehetősen rövid ideig, hat évig tartott, szemben a vers- és dalszövegírással.

Dalai apacslány-romantikát idéznek, versei Villon balladáit. Képein megsebzett Lolitaként fixírozza vágyainak titokzatos tárgyát. Dolgozó nő, aki egyszer bal lábbal kelt fel. Költő, performer, fotós, aki a Csókolom zenekarban vált underground ikonná. Most könyve jelent meg, kiállítása volt Budapesten, novemberben pedig a londoni Tate Modernben láthatók a képei.

A Liget Galéria programterve szerint nem ez lett volna az utolsó kiállítás, sokkal inkább a folytonosság felmutatása; Hofter ugyanis 1989 májusában mutatkozott be ugyanitt, és a kilencvenes években számos kiállítása volt Budapesten.

Külső szemlélő számára talán úgy tetszhet, hogy a kilencvenes évek végén a művész egyszer csak kipillantott elefántcsonttornya ablakából, rácsodálkozott a valóságra, és a tizenhat éven át készített absztrakt és meditatív formavilágot, a külföldi galériákban is elismert, ráadásul komoly gyűjtőkört vonzó ovális festményeit odahagyva a realista képalkotás felé fordult.

A világhírű építész villámlátogatása alatt interjút adott a Narancsnak, de előtte még elmondjuk, miért érdemes figyelni a katasztrófaépítészet és az elmélyült anyagértelmezés japán mesterére.

Aki azzal az előfeltevéssel indulna a Műcsarnokba, hogy az erdélyi kortárs művészek álló nap székelykapuk barkácsolásával vagy csodaszarvasokat és hátrafelé nyilazó harcosokat ábrázoló kisplasztikák készítésével foglalkoznak (mint azt a tavaly Kínába exportált kiállítási anyag is mutatta), továbbá, hogy kolozsvári magyar művészek kiállítását fogja látni, az inkább heverésszen otthon.

Bár a kerámiaművészet hallatán sokan apró nippekre asszociálnak, Amerikában komoly kortárs képzőművészeti galériák kizárólagos profiljába tartozik. Nálunk - attól eltekintve, hogy egy-egy szobrász vagy festő átrándul erre a területre - kiállításon ritkán jelennek meg porcelánszobrok, talán mert erős az a beidegződés, hogy alkalmazott művészetről van szó.

Tihanyi élettörténete agyhártyagyulladással kezdődött, és ugyanezzel a betegséggel fejeződött be 1938-ban, ötvenkét éves korában. A betegségek közötti intervallumban a magyar avantgárd hivatalosan képzetlen, ám zseniális, politikailag is a forradalmárokhoz vonzódó alkotója, a progresszív pesti értelmiség jellegzetes tagja, aki elv- és művészbarátaihoz hasonlóan visszafordíthatatlan emigrációban élte az életét.

A Szent Jakab Zarándokház és Kápolna most nyerte el a rangos AIT Global Award első díját szakrális épületek kategóriában, de nem ez az egyetlen látnivaló az apátság körül: az utóbbi években a kortárs építészet fellegvára épül Szent Márton hegyén.

Míg a hetvenes években a magyarországi művészeti élet peremére szorított szubkultúra kényszerűségből, ellenállásból vagy a nemzetközi trendekhez igazodva vitte ki az utcára művészetet, a rendszerváltás után egy tudatos, igen sokszínű expanzióról beszélhetünk. Az elitista és zárt white cube (a kiállítóhelyek) és a köztér közötti falak folyamatosan omlanak le, a művészet betüremkedik a hétköznapok látványvilágába.