20 éves a Francia Intézet épülete a Fő utca 17. szám alatt, ami egyfelől tény (sőt emlékezetes tény, hiszen 1992-ben a mozgalmas külsejű Duna-parti tömb volt az első épített jele annak, hogy az európai, a nyugati kultúrához tartozunk végre), másfelől pedig az alkalomra rendezett kiállítás kissé hosszúra sikerült címe. Az anyag összeállítására és elrendezésére a Kortárs Építészeti Központ, a KÉK kapott megbízást, és szemlátomást alaposan, sokfelé figyelve teljesítette a feladatot, az eredmény pedig ennek megfelelően színes (társadalom-, politika-, építészet-, technika- és építéstörténeti) megközelítésű, és néhol kifejezetten izgalmas lett. Igaz, hogy tárgyak nincsenek, csak masszív hasábokra applikált tablók, így hát minden csak másolat, sehol egy pauszpapír, se egy kőtömb vagy csontváz - pedig találtak többet is az építkezés során, a Varsói Szerződés titkos kommunikációs kábelei mentén.
Ahhoz képest, hogy a helyszínen már a 60-as években új épületet akart emelni a francia állam a háborúban lebombázott lakóház, később tenisz- és korcsolyapálya helyén, több mint húsz év telt el a tervpályázatig, amelyet Georges Maurios nyert meg (róla is sokat megtudunk), és csak ezután kezdődtek a kivitelezés mikéntjére vonatkozó, részben politikai töltetű huzavonák. Ezekben az évtizedekben a Szegfű utcai épületben zajlottak az intézeti programok, a kapunál rosszarcú ballonkabátosok mustrálgatták a látogatókat.
Időközben a rendszerváltás hatására az eredetileg iskolának is szánt új épület funkciói módosultak, ezt is nyomon követhetjük a szövegek és képek mellett a tervezővel, a kivitelezés résztvevőivel folytatott beszélgetések hanganyaga segítségével. Az épületen kívül-belül színes szalagok feszes csíkjai cikáznak az ünnepi alkalomból. Az évfordulót köszöntik, az épületet, amelyet ma már örömmel látnánk sokkal tágasabbnak, befogadó, magába szívó, nagyvonalú és erős menedéknek.
Francia Intézet, nyitva május 2-ig
