Hogy mi? Shigeru Ban és Martha Thorne Budapesten? A Petőfi Irodalmi Múzeumban? Egy irodalmi fesztiválon? Nehéz volt elsőre eldönteni, hogy a hír melyik része tűnik valószínűtlenebbnek. A nemzetközi építészeti elit meghatározó, ugyanakkor teljesen sajátos, a fősodortól eltérő pályán dolgozó szereplője, ráadásul együtt a szakma legfontosabb nemzetközi elismerése, az építészeti Nobelként is emlegetett Pritzker-díj igazgatónőjével - Budapesten még a válság előtti, minden korábbinál látványosabbnak tűnő évtizedben is ritkák voltak az ilyen tekintélyes előadók. Igaz, ez az esemény sem az építészszakmához kapcsolódott, hanem a némileg vészjóslóan "az elme Woodstockjaként" emlegetett Hay Festival első budapesti kiadásához. A közönség ennek megfelelően a beszélgetésre érkező mintegy ötven építésztől eltekintve főleg irodalmárokból és érdeklődő értelmiségiekből állt, de a rövid, Shigeru Ban munkásságát bemutató előadás és azt követő beszélgetés akarva-akaratlanul is olyan témákat érintett, amelyek a mai Magyarországon a szakmai közegen túl is igen fontosak lehetnek.
Shigeru Ban az utóbbi években elsősorban a katasztrófasújtott területekre tervezett és épített munkáival vált világhírűvé. A pályája elején az amerikai képzésből Japánba visszatérő Ban ismertségét ugyanakkor kifinomult, radikálisan innovatív szemléletű lakóházai alapozták meg. A hagyományos függönyfalat két szint magas, elhúzható függönyre redukáló vagy a rugalmas tereket egy nagy belső térben szabadon mozgatható lakódobozokkal megteremtő gesztusai mind a modern építészet alapelemeit fogalmazták újra. Ez a szerkezeti megoldások és a gyártás kérdéseinek látszólagos gyakorlatiassága mögött rejlő finom koncepcionális erő fogja össze a mára a kiállítási enteriőröktől és pavilonoktól a középületeken át a katasztrófaépítészetig terjedő munkákat, amit Shigeru Ban három, Tokióban, Párizsban és New Yorkban működő irodája jegyez.
Legismertebb, szinte márkanévvé vált újítása a papíranyagok és szerkezeti elemek felhasználása volt, eleinte kisebb installációkban és ideiglenes lakóházakban, majd egész épületek, templomok, sőt csarnokok építésében. A fánál jobb szerkezeti tulajdonságokkal és ellenálló képességgel bíró papír teljes egészében újrafelhasználható, és gyakran eleve ilyen forrásból származik, valamint gyakorlatilag a világon mindenhol olcsón hozzáférhető - ezért is vált a katasztrófákra adott építészeti válaszok fontos alapanyagává. Ez a tervezői újítás rá is világít Ban hellyel és anyagokkal kapcsolatos gondolkodására: akár a Hermésnek tervezett kiállítópavilonról, akár a Metzben felépült Pompidou múzeumról vagy egy földrengés túlélőinek épített lakóházakról van szó, a gyártás, a kézművesség, a megfelelő technológia mesteri alkalmazása az az értékteremtő tudás, ami a helyi lehetőségektől a legoptimálisabb és - a fenntarthatóság divatjánál jóval messzebb mutatva - a legkevesebb hulladékkal járó építészeti megoldáshoz elvezet.
A földrengések és szökőárak utáni szükségállapotok egészen a közelmúltig ritkán jelentek meg az építészeti tervezés látóhatárán: az első, leginkább logisztikai és egészségügyi munkát igénylő időszakokban hozott tervezői döntések azonban nagy hatással lehetnek az érintettek későbbi életkörülményeire és a területek rehabilitációjára. Az érintett közösségeket a tervezésbe és az építésbe bevonó, az igényeikre válaszolni tudó, ugyanakkor a gyakorlati lehetőségekkel, a szűkös időbeli korlátokkal és a gyakran felkészületlen szabályozással dolgozni képes építészetre rendszerint csak a nagy léptékű krízishelyzetek után irányul figyelem, holott a módszerek és az eszközök fejlesztésére pont a nyugalmi időszakokban van lehetőség. A Shigeru Ban munkásságán belüli kapcsolatok is ennek a tudásnak a fejlesztésére mutatnak példát - ami a hazai természeti és pénzügyi krízishelyzetekre adható építészeti válaszok kidolgozásával kapcsolatban is fontos útmutató lehet.
*
Magyar Narancs: Az elmúlt években érezhetően megnőtt az érdeklődés a társadalmi szolgálatot nyújtó építészet iránt. Jelent-e ez változást az építészek szerepfelfogásával, az építészeti teljesítmények értelmezésével kapcsolatban?
Shigeru Ban: Szerintem nincs igazán elmozdulás, hiszen az építészek most is elsősorban gazdag és privilegizált klienseknek dolgoznak, én pedig korábban is foglalkoztam kiszolgáltatott közösségekkel, és a katasztrófák után javarészt most is egyedül csinálom ezt. A világon egyre több a krízisjellegű esemény, de a kezelésükben a kormányok és a hatóságok dominálnak, amelyeket érthető módon nem érdekel az építészeti minőség. Így a megoldások rendszerint gyártó vagy kivitelező cégektől érkeznek, előre gyártottak, tömegesek és ipari léptékűek, nem számít a kinézetük, csak a minimális funkciók teljesülése. Ezzel szemben az építész tervezők a gyakorlatiason túl szép dolgokat is tudnak csinálni, ami a katasztrófákat átélő áldozatok számára fontos lehet.
MN: Hogyan kezdett ilyen feladatokkal foglalkozni?
SB: Nagy szerencsém volt, mert az első alkalommal, az 1994-es ruandai humanitárius katasztrófa alkalmával a megfelelő emberrel találkoztam. Egy német mérnök koordinálta az UNESCO mentési munkálatait, aki tudta, hogy nem jók a megoldásaik - a sátrakhoz a helyiek kivágták a fákat, a kiosztott fémvázakat pedig eladták -, és érdekelte az általam javasolt alternatíva. Így lettem a tanácsadójuk. A szervezetnek egyébként nincs forrása építészeket alkalmazni vagy folyamatos fejlesztéseket csinálni, ezért fontos a helyi jelenlét az első pillanatokban. Engem csak az azonnali reakció érdekel, hosszú távú megoldásokkal nem foglalkozom. Arra mindenhol megvannak az építészek és az eszközök, többnyire elég jók is, így már nincs szükség a munkámra. Ahol nincsenek építészek, az a legelső időszak, az első lépések.
MN: Sokszor merül fel a kérdés katasztrófák után, hogy az ideiglenes vagy radikális dizájn tud-e megnyugtató, stabil környezetet teremteni az áldozatoknak.
SB: Ez a kérdés sokszor felmerül, hadd illusztráljam egy történettel. Törökországban a helyi építész partnerem vetette fel ugyanezt, mármint hogy praktikus és jó megoldás a papír- és könnyűszerkezetű házak építése, de a helyiek ehhez nincsenek hozzászokva, és idegennek fogják találni, szemben a hagyományos falazott vagy betonszerkezetekkel. Ehhez képest kifejezetten megkönnyebbültek, amikor beköltöztek, mert a könnyű váz miatt nem érezték magukat életveszélyben. Voltak, akik a földrengés után hosszú ideig esténként a házaikból sátrakba mentek aludni, mert féltek, hogy megint rájuk szakad a tető. Az ő számukra az én házaim kifejezetten megnyugtató élményt jelentettek.
MN: Milyen szerepük lehet az építészeknek az ilyen krízishelyzetekben? Tudnak az érintett közösségek és a hatóságok közötti moderátorként dolgozni, vagy nagyobb léptékű alternatívákat javasolni a mechanikus válaszokkal szemben?
SB: Én nem tudok általános megoldásokat nyújtani, és ez nem is áll szándékomban. Ez a kormányok, a hatóságok feladata. Én azt tudom csinálni, hogy megkeresek helyi kisközösségeket, olyan csoportokat, amelyek valamiért kilógnak a nagy keretekből, és akiknek bizonyos problémáira kis léptékben választ tudok adni. De az én munkám minden katasztrófa esetében a teljes megoldásnak csak a töredéke.Többnyire nem is alkalmazásban vagy hivatalos minőségben dolgozom - és minden esetben a kis, helyi hálózatokra tudok csak támaszkodni.
MN: Milyen csapatra van szükség a helyszíni munkában?
SB: Helyi partnerekre, akik a mérnökök és az anyagokat adó cégek mellett rendszerint egyetemi hallgatók. Ők nagyon fontosak, egyrészt mert ingyen munkaerőt jelentenek, másrészt mert így tanulhatnak is. Ahelyett, hogy csak műtermi terveket készítenek, megtanulják a helyi erőforrásokat feltérképezni és felhasználni, és ezen keresztül segíteni.
MN: Lehetséges tervezőként megélni az ilyen feladatokból?
SB: Egyáltalán nem! Nem, ez nem egy fenntartható munkamódszer. Az irodámból egyedül én foglalkozom ilyen katasztrófaépítészeti projektekkel - a fizetett alkalmazottaim esetében nem engedhetem meg magamnak, hogy ingyenmunkákon dolgozzanak. De ez még a nagyobb tervek esetében sincs nagyon másképp: a metzi Pompidou tervezése öt éven át zajlott, amiből háromért kaptunk ellenszolgáltatást - két év még ott is pro bono munkává alakult.
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
