Magyar Narancs: "Csak engem hívna táncba valaki, hogy tudnék simulni, ölelni".
Ujj Zsuzsi: Mintha szelíd lennék? Ez is egy régi vers, 82-ből. Egy szerelem utáni vágyakozás. De ez akkor volt. Most más van.
MN: A MissionArt Galériában volt harmadik önálló kiállításod. Erre az alkalomra, a galéria kiadásában megjelent egy Versek és dalok című kötet, amit k. kabai lóránt szerkesztett. Novemberben a Tate Modernbe mész: ez a galéria a kortárs képzőművészeti életben az egyik legrangosabb.
Fotó: Sióréti Gábor
UZS: A londoni kiállítás címe Nagy csobbanás. A világ minden tájáról lesznek meghívottak, olyan nevek, mint Cindy Sherman. Veterán női művészek... Két éve Bécsben volt hasonló, tíz magyarral, köztük volt Hajas, Nagy Kriszta, Kodolányi Sebestyén. Voltak képeim Frankfurtban, Texasban, több helyen. 1988 óta hívnak ide-oda. Nem tudják, hogy én már 1991 óta nem dolgozom.
MN: Művészettörténetté lettél... A Mission-Art Galéria kiadott egy katalógust is.
UZS: A Liget Galériában 25 éve már készült egy kiadvány, amit én finanszíroztam. Képek és versek voltak benne meg kotta, az akkori technikának megfelelően. Mondjuk úgy, szamizdatként jelent meg, száz-kétszáz példányban.
MN: Mikor és miért kezdted el saját magadat fotózni?
UZS: Elsősorban Hajas Tibor hatására, 1985-ben, mikor megismerkedtem a képeivel.
MN: Ezek a képek Hajas és Vető János közös munkái voltak.
UZS: Vető Hajas keze, szeme volt a képek készültekor. A Vető-életmű teljesen más, ezek Hajas-képek. Nekem is sok fotóm van, ahol nem én nyomtam meg a gombot. Hajas képei előtt ezzel a fotóhasználattal nem találkoztam sehol. Hogy így is lehet. Láttam tájképeket, portrékat, mindenféléket, voltak körülöttem fotósok is, de Hajas adta meg a lökést.
MN: Ennek a kötődésnek számos jelét adod. Képeinek parafrázisai is megjelennek nálad, például azon a fotódon, ahol meztelenül, törökülésben ülsz és fény lövell ki az öledből - vagy épp ellenkezőleg, a fényt fogadod magadba. Hajas performanszainak visszatérő aktusa volt az ágyéka előtt elhelyezett magnézium lángra lobbantása.
UZS: Nálam az egy tükör volt, abból verődött vissza a fény.
MN: Hajas és a te képeid a kiszolgáltatottságig fokozott önfeltárulkozás látványával provokálják a nézőt. Felkavarják békésen szunnyadó ösztönvilágunkat.
UZS: Ezek nem szép képek. Voltak problémáim a férfiakkal a kapcsolataim során, meg a világgal is. Minden arról szól, hogy szeressenek, ilyen egyszerű. Értsenek meg! Ezek kitörési kísérletek voltak.
MN: Honnan kellett kitörnöd? Mi vitt rá, hogy a saját, többnyire meztelen testedet válaszd médiumnak a fotóidon?
UZS: A szerelem, az élet, az önkifejezés vágya. Akár a daloknál. Bár az írás erre mindig ott volt, de ahogy a testemet használtam ezeken az általam megrendezett képeken, azt az akkori környezetem kényszerítette ki, amit nevezhetek akkori férfi-nő kapcsolataimnak is.
MN: Milyen volt az a környezet?
UZS: Veszprémből 15 évesen jöttem Pestre, vidékiek voltak a pesti ismerőseim is, egyedül mentem mindenhova, moziba meg színházba meg koncertekre, és közben szakmunkásképzőbe jártam, meg esti gimnáziumba.
MN: Fotós szakmunkásképzőbe?
UZS: Látszerészbe. Sose tanultam fotózni, azért is volt jó a Halas (Halas István fotóművész - B. D. Á.). Valaki kellett volna mindenképpen - de hát vele épp együtt is éltem. Technikai dolgokban, a laborálásban is segített, ott volt, mikor a fotóim készültek, néha ő exponált. 75-ben jöttem Pestre és 83 körül ismertem meg.
MN: És a kettő közt?
UZS: A kettő között verseket írtam.
MN: Tudta valaki, hogy írsz?
UZS: Nem. Néha a munkahelyen írtam, ha olyan munka volt, ahol el lehetett vonulni egy raktárba. Verseket írtam meg dalokat.
MN: De még nem volt Csókolom zenekar. Most pedig már nincs. Hogy lett vége?
UZS: A Csókolom 92-93-ban kezdődött. Zoli (Tóth Zoltán - a szerk.) akkoriban vágott bele a Hajtás Pajtás futárszolgálat megalapozásába is, nem sokkal azután, hogy hazajött a Kanári-szigetekről. Akkor azt mondta, hogy csak akusztikus gitárt vesz a kezébe, azért lett aztán az első kazettánk egyik oldala teljesen akusztikus. Én hagytam ott a zenekart, mert kezdtem elveszíteni a szabadságot, amit a Csókolom adott. Már nem voltak közösek a céljaink sem. Elveszett a szeretet.
MN: Miből tartottad fenn magad az idők során?
UZS: Több helyen is dolgoztam, például a Balázs Béla Stúdióban. Ez akkoriban volt, mikor fotózni is kezdtem. Először csak eljártam keddenként a Pasaréti úti BBS-vetítésekre, aztán afféle "mindenes" lettem ott. Voltam Forgács Péter asszisztense, aztán elővágtuk Putyival (dr. Horváth Putyi író, rendező, színész - B. D. Á.) az akkor készülő filmjét, Halász Péter Sade márkijának a hangját kevertük, meg a BBS archívumát is kezeltem. Akkoriban a BBS-ben kis költségvetésű filmek voltak, és úgy próbáltak spórolni, hogy VHS-en elővágták a filmeket. Erre voltam én. Forgács Péter mellett tanultam bele, egy nagy archívumot kellett a privát filmekből kezelnem. Ez a munkakapcsolat is tizenvalahány évig tartott, úgyhogy volt időm ellesni egy-két dolgot.
MN: Volt egy Fekete Doboz-korszakod is, az mikor kezdődött?
UZS: A rendszerváltás után az is. Ott is volt majd' tíz évem. Mikor a Fekete Dobozhoz kerültem, akkor készült az utolsó dokumentumfilm, az utómunkálataiban részt vettem Elbert Márta és Jávor István mellett. A rendszerváltásig nem hivatalosan a BBS-ben működött a Fekete Doboz, ahol Elbert Márta gyártásvezető volt, miközben a Fekete Doboz szamizdat video-folyóiratot is csinálta. A rendszerváltás után a Zoltán utcában elindult a Fekete Doboz roma médiaiskolája, ahol Lángh Juli, Almási Tamás, Révész Márta, Elbert Márta is tanított újságírást meg filmezést. Aztán fokozatosan elfogyott a szufla, mert annyi tévécsatorna lett, demokratizálódott a sajtó - nem úgy, mint most. Végül fizetést se tudtak adni, új filmek nem készültek, iskola sem indult. Jávor István egyébként még dolgozik, megvan az alapítvány és az archívum is.
MN: És te?
UZS: A Fekete Doboz után nem sokkal a Hajtás Pajtásnál lettem diszpécser, ami aztán a Csókolommal együtt, három éve, szintén véget ért. Utána másfél évig voltam munkanélküli.
MN: Hogy bírtad?
UZS: Rosszul voltam. A Bem moziban takarítottam, szórólapoztam, volt, hogy ismerőseimnek segítettem költözni meg kifesteni az új lakásukat. Pénzt nem fogadtam el, hanem vettek kartonban cigit, meg buszjegyeket.
MN: De kihúztad valahogy. Zenélni kezdtél, először Takano Kaorival, aztán Darvas Kristóffal. Munkád is lett.
UZS: Egy éve a Karaván Művészeti Alapítványnál dolgozom, amit 2000-ben alapított Nyári Oszkár. Ez valójában egy tandíjmentes színészképző stúdió hátrányos helyzetű, elsősorban roma gyerekeknek. Sok gyerekelőadást hoztak létre, mint például a Minden egér szereti a sajtot, fehér egerekkel meg szürkékkel. Van egy nem állandó felnőtt-társulat is, most próbálják a Show folytatódik című darabot, ami a POSZT Off programjában lesz látható Pécsett. Nem mellesleg játszóhelyet keresünk. Mint irodavezetőt vettek fel, rengeteg összetett feladat van, pályázni kell, el kell kísérni a színészeket az előadásokra, ez mondjuk érdekes, a pályázatírás nem megy annyira.
MN: Folytatod a zenélést?
UZS: Kéne új dalokat írni, de nem tudom elképzelni, hogy fér bele...
MN: Szerinted mi a legnehezebb az életben?
UZS: Nehéz elválni.
