A kisajátítás mint önálló művészeti módszer talán Picasso kései, Velázquez, El Greco vagy Rembrandt festményeit újraíró sorozatának köszönhető (amellyel meg is ágyazott szépen a posztmodernnek). Magyarországon ennek ma a legmarkánsabb képviselője DrMáriás; festményein ismert művek paródiái találkoznak az aktuálpolitika szereplőivel, és a képeknek az ábrázoltakra nézve cseppet sem hízelgő, gunyoros címük van. Annak a képnek, amin két, Batman-jelmezben feszítő glóriás hős egy virágmező kellős közepén nyújt békejobbot egymásnak, miközben fejük felett egy gerlepár szívet formáz egy szalagból például ez: Soros György és Orbán Viktor kibékülnek, hogy közös erővel virágoztassák fel Magyarországot, amiért jutalmul a Paradicsomba jutnak a Nemzeti konzultáció műtermében. A kifigurázásra kijelölt téma az elsődleges, a stílus, a festői nyelv (Bacon, Baselitz, Van Gogh kézjegye vagy a középkori katedrálisok üvegablakain felbukkanó szentek naivan bumfordi megragadása) szinte bármilyen lehet.
A „nemzet piktorának” termékenységével szemben G. Horváth Boglárka csak évi négy-öt képet fest, 2014 óta pedig kizárólag olyanokat, amelyeken a neki épp fontos, de jól ismert művészek szerepelnek. Nem a művészek kézjegyét imitálja, hanem a rájuk jellemző attribútumokkal (munkáik részleteivel) tölti ki a teret. A középpontban maga a művész egész vagy félalakos portréja szerepel, leginkább úgy, mintha G. Horváthnak állna modellt. S bár mindegyik alkotó megörökítése mögött szorgos és alapos kutatómunka áll (G. Horváth a művek mellett az alkotók életrajzát is tanulmányozza), mégis (vagy épp ezért) maga a portré rendkívül személyesnek tűnik. Eközben soha sem vész el G. Horváth saját stílusa, és a „kellékek” (a festményeken szereplő művek) sem válnak a művészettörténet zanzásított összefoglalójává – bár kétségkívül jó érzés, ha valamit be tud azonosítani a néző.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
