Kiállítás

Megtalálva

Horváth Boglárka: Ember embernek embere III.

Képzőművészet

A művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák és a stílusok újradolgozásának.

A kisajátítás mint önálló művészeti módszer talán Picasso kései, Velázquez, El Greco vagy Rembrandt festményeit újraíró sorozatának köszönhető (amellyel meg is ágyazott szépen a posztmodernnek). Magyarországon ennek ma a legmarkánsabb képviselője DrMáriás; festményein ismert művek paródiái találkoznak az aktuálpolitika szereplőivel, és a képeknek az ábrázoltakra nézve cseppet sem hízelgő, gunyoros címük van. Annak a képnek, amin két, Batman-jelmezben feszítő glóriás hős egy virágmező kellős közepén nyújt békejobbot egymásnak, miközben fejük felett egy gerlepár szívet formáz egy szalagból például ez: Soros György és Orbán Viktor kibékülnek, hogy közös erővel virágoztassák fel Magyarországot, amiért jutalmul a Paradicsomba jutnak a Nemzeti konzultáció műtermében. A kifigurázásra kijelölt téma az elsődleges, a stílus, a festői nyelv (Bacon, Baselitz, Van Gogh kézjegye vagy a középkori katedrálisok üvegablakain felbukkanó szentek naivan bumfordi megragadása) szinte bármilyen lehet.

A „nemzet piktorának” termékenységével szemben G. Horváth Boglárka csak évi négy-öt képet fest, 2014 óta pedig kizárólag olyanokat, amelyeken a neki épp fontos, de jól ismert művészek szerepelnek. Nem a művészek kézjegyét imitálja, hanem a rájuk jellemző attribútumokkal (munkáik részleteivel) tölti ki a teret. A középpontban maga a művész egész vagy félalakos portréja szerepel, leginkább úgy, mintha G. Horváthnak állna modellt. S bár mindegyik alkotó megörökítése mögött szorgos és alapos kutatómunka áll (G. Horváth a művek mellett az alkotók életrajzát is tanulmányozza), mégis (vagy épp ezért) maga a portré rendkívül személyesnek tűnik. Eközben soha sem vész el G. Horváth saját stílusa, és a „kellékek” (a festményeken szereplő művek) sem válnak a művészettörténet zanzásított összefoglalójává – bár kétségkívül jó érzés, ha valamit be tud azonosítani a néző.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.