Tehát ott tartottunk, hogy hatvannyolc-hatvankilenc, a londoni klubéletben akkor tűnt fel a zenekar. A felállását most könnyedén megkerüljük: egyrészt mert állandóan változott, másrészt mert - ha sarkított is e nézet - többé-kevésbé valóban a fuvolás-énekes (továbbá: szaxofon, gitár, mandolin, zongora) Ian Andersonnal azonosítható a társulat. Aki azon túl, hogy kiváló szerzőnek bizonyult, szakadt-dzsuvás kabátjára omló, sokat látott fürtjeivel figyelemre méltó figurának is tűnt.
Összeálltak bárkivel, lehetett az a Rolling Stones, a Blood Sweat & Tears, a Led Zeppelin vagy Jimi Hendrix, sitty-sutty befutottak, már csak pár jó lemez kellett a halhatatlansághoz. Mint mondjuk a This Was, a Stand Up, az Aqualung vagy a Thick As A Brick - megint csak sarkítva: főleg az első években született ügyek.
Mielőtt ebbe az ásatásba fogtam, feltettem az Aqualungot; az idők során ez az egyetlen Jethro Tull-album ragaszkodott hozzám tartósan. És egyáltalán nem esett nehezemre most sem: túl a (még előremutató) koncept formán és túl azon, hogy a folknak a rockkal, az akusztikusnak a villanyossal igazán örvendetes esete forgott fenn, alapvető, élő, hatásos számokat hallottam. Jól szigetelt, erős alapú, tágas, napfényes, összkomfortos, istállós produktum - több generáció számára is. Öt évvel ezelőtt a Szigeten is bejött, azelőtt meg a PeCsában; ha úgy tetszik, van egy kis várakozás bennem.
Pedig, mondom, "rendesen" már nem izgatnak az urak, a hetvenes évek második felében elvesztettem az operával, filmzenével, szintetikával kacérkodó fonalat. Így bizony megeshet, további remekművektől fosztottam meg magam, ám itt jártukkor mégis csak az öregeket kaparták elő. Azok meg mint a ma született ló.
Na most a Körcsarnokba az a gárda érkezik, amelyik a ´95-ös Roots to Branches albumon szerepel, és én ezzel ki is fújtam; hogy egy ilyen 30 éves jubileumi turnéból mire futja, meg nem mondja a tudományos szakíró.
Marton László Távolodó
(A Jethro Tull előtt a Pál Utcai Fiúk 19.30-tól)
