Narancs-ásatás: Jethro Tull

  • 1999. május 27.

Képzőművészet

Lassacskán maga a Narancs is ásatásra szorul, de ezen most emelkedjünk felül, hiszen a Jethro Tull már harminc éve..., s most 27-én a Körcsarnokban.
{k199921_33;b} Ha jó úton akarunk járni, két irányból indulhatunk el. Az egyik a skót népzenei élet (akkor) friss csapásait járja körül, és máris kitűnik, trendje volt a folk és a rock fúziójának: The Incredible String Band, Pentagle - hogy csak a legnépszerűbbekre utaljunk. A másik közismertebb ennél, annak - közmegegyezéses alapon - progresszív rock a neve. Fúzióról van szó megint csak, de inkább a dzsesszel meg a komolyzenével; ha nevek kellenek, csak jelképesen: King Crimson, Pink Floyd, Yes, Genesis, Keith Emerson dolgai. Azokról a társaságokról van szó, amelyekkel szépen leszámolt a punk és a new wave; csak hát a punk és a new wave mára emlék, a progresszívek némelyike pedig ma is teszi a magáét. Mint esetünkben ez a lódresszírozó.

Tehát ott tartottunk, hogy hatvannyolc-hatvankilenc, a londoni klubéletben akkor tűnt fel a zenekar. A felállását most könnyedén megkerüljük: egyrészt mert állandóan változott, másrészt mert - ha sarkított is e nézet - többé-kevésbé valóban a fuvolás-énekes (továbbá: szaxofon, gitár, mandolin, zongora) Ian Andersonnal azonosítható a társulat. Aki azon túl, hogy kiváló szerzőnek bizonyult, szakadt-dzsuvás kabátjára omló, sokat látott fürtjeivel figyelemre méltó figurának is tűnt.

Összeálltak bárkivel, lehetett az a Rolling Stones, a Blood Sweat & Tears, a Led Zeppelin vagy Jimi Hendrix, sitty-sutty befutottak, már csak pár jó lemez kellett a halhatatlansághoz. Mint mondjuk a This Was, a Stand Up, az Aqualung vagy a Thick As A Brick - megint csak sarkítva: főleg az első években született ügyek.

Mielőtt ebbe az ásatásba fogtam, feltettem az Aqualungot; az idők során ez az egyetlen Jethro Tull-album ragaszkodott hozzám tartósan. És egyáltalán nem esett nehezemre most sem: túl a (még előremutató) koncept formán és túl azon, hogy a folknak a rockkal, az akusztikusnak a villanyossal igazán örvendetes esete forgott fenn, alapvető, élő, hatásos számokat hallottam. Jól szigetelt, erős alapú, tágas, napfényes, összkomfortos, istállós produktum - több generáció számára is. Öt évvel ezelőtt a Szigeten is bejött, azelőtt meg a PeCsában; ha úgy tetszik, van egy kis várakozás bennem.

Pedig, mondom, "rendesen" már nem izgatnak az urak, a hetvenes évek második felében elvesztettem az operával, filmzenével, szintetikával kacérkodó fonalat. Így bizony megeshet, további remekművektől fosztottam meg magam, ám itt jártukkor mégis csak az öregeket kaparták elő. Azok meg mint a ma született ló.

Na most a Körcsarnokba az a gárda érkezik, amelyik a ´95-ös Roots to Branches albumon szerepel, és én ezzel ki is fújtam; hogy egy ilyen 30 éves jubileumi turnéból mire futja, meg nem mondja a tudományos szakíró.

Marton László Távolodó

(A Jethro Tull előtt a Pál Utcai Fiúk 19.30-tól)

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.