Narancs-ásatás: Jethro Tull

  • 1999. május 27.

Képzőművészet

Lassacskán maga a Narancs is ásatásra szorul, de ezen most emelkedjünk felül, hiszen a Jethro Tull már harminc éve..., s most 27-én a Körcsarnokban.
{k199921_33;b} Ha jó úton akarunk járni, két irányból indulhatunk el. Az egyik a skót népzenei élet (akkor) friss csapásait járja körül, és máris kitűnik, trendje volt a folk és a rock fúziójának: The Incredible String Band, Pentagle - hogy csak a legnépszerűbbekre utaljunk. A másik közismertebb ennél, annak - közmegegyezéses alapon - progresszív rock a neve. Fúzióról van szó megint csak, de inkább a dzsesszel meg a komolyzenével; ha nevek kellenek, csak jelképesen: King Crimson, Pink Floyd, Yes, Genesis, Keith Emerson dolgai. Azokról a társaságokról van szó, amelyekkel szépen leszámolt a punk és a new wave; csak hát a punk és a new wave mára emlék, a progresszívek némelyike pedig ma is teszi a magáét. Mint esetünkben ez a lódresszírozó.

Tehát ott tartottunk, hogy hatvannyolc-hatvankilenc, a londoni klubéletben akkor tűnt fel a zenekar. A felállását most könnyedén megkerüljük: egyrészt mert állandóan változott, másrészt mert - ha sarkított is e nézet - többé-kevésbé valóban a fuvolás-énekes (továbbá: szaxofon, gitár, mandolin, zongora) Ian Andersonnal azonosítható a társulat. Aki azon túl, hogy kiváló szerzőnek bizonyult, szakadt-dzsuvás kabátjára omló, sokat látott fürtjeivel figyelemre méltó figurának is tűnt.

Összeálltak bárkivel, lehetett az a Rolling Stones, a Blood Sweat & Tears, a Led Zeppelin vagy Jimi Hendrix, sitty-sutty befutottak, már csak pár jó lemez kellett a halhatatlansághoz. Mint mondjuk a This Was, a Stand Up, az Aqualung vagy a Thick As A Brick - megint csak sarkítva: főleg az első években született ügyek.

Mielőtt ebbe az ásatásba fogtam, feltettem az Aqualungot; az idők során ez az egyetlen Jethro Tull-album ragaszkodott hozzám tartósan. És egyáltalán nem esett nehezemre most sem: túl a (még előremutató) koncept formán és túl azon, hogy a folknak a rockkal, az akusztikusnak a villanyossal igazán örvendetes esete forgott fenn, alapvető, élő, hatásos számokat hallottam. Jól szigetelt, erős alapú, tágas, napfényes, összkomfortos, istállós produktum - több generáció számára is. Öt évvel ezelőtt a Szigeten is bejött, azelőtt meg a PeCsában; ha úgy tetszik, van egy kis várakozás bennem.

Pedig, mondom, "rendesen" már nem izgatnak az urak, a hetvenes évek második felében elvesztettem az operával, filmzenével, szintetikával kacérkodó fonalat. Így bizony megeshet, további remekművektől fosztottam meg magam, ám itt jártukkor mégis csak az öregeket kaparták elő. Azok meg mint a ma született ló.

Na most a Körcsarnokba az a gárda érkezik, amelyik a ´95-ös Roots to Branches albumon szerepel, és én ezzel ki is fújtam; hogy egy ilyen 30 éves jubileumi turnéból mire futja, meg nem mondja a tudományos szakíró.

Marton László Távolodó

(A Jethro Tull előtt a Pál Utcai Fiúk 19.30-tól)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.