MaNcs: Mi az oka, hogy a megszokottnál később, januárban neveztek ki, s volt-e ezt megelőzően is szó a minisztériumban a felkérésedről? Gondolkodtál azon, hogy kivel, mivel kellene megjelennünk Velencében?
Sturcz János: A késlekedésbe belejátszik, hogy az olasz félnél vita folyt arról, hogy 2000-ben milyen bemutató legyen, végül az építészet mellett döntöttek, s 1999 maradt a képzőművészetnek. Én 20. századi művészettörténetet tanítok a képzőművészeti főiskolán, és van ugyan bizonyos kiállításszervezői gyakorlatom - eddig egy igazán nagy nemzetközi kiállítást szerveztem Természetesen címmel a természet és a kortárs művészet kapcsolatáról 1994-ben az Ernst Múzeumban -, és rengeteg kiállítást nyitottam meg, de azért mégis inkább teoretikus vagyok. A hivatalos felkérés előtt sokkal korábban nem nagyon mertem gondolkodni rajta, de már tavaly ősszel megkérdezték, elvállalnám-e. Elsősorban azért vállaltam el, mert képviselhetem azt a szemlélet- vagy generációváltást, amit addig is nagyon fontosnak tartottam a magyar művészeti életben. Régóta nyomasztónak találtam, hogy a nemzetközi porondon még mindig leggyakrabban az a tizenöt-húsz ember jelenik meg, akiknek a ténykedése sokkal inkább a 80-as évek új festészeti paradigmájához kötődik, mint a 90-es évekhez. Természetesen fantáziáltam korábban is erről a dologról, ezért aztán amikor hozzá kellett látnom, pár nap alatt fel tudtam kérni a kiállító művészeket és a katalógusba író művészettörténészeket. Pici hezitálás persze volt a részemről, mert nagyon sok jó, fiatal, illetve nem feltétlenül fiatal művész van, akikről úgy érzem, hogy a ma jellemző nemzetközi mozgáshoz, szemléletmódváltáshoz kapcsolódnak.
MaNcs: Két éve is fiatalok mutatkoztak be Velencében: El-Hassan Róza, Hersko Judit és Köves Éva, s az akkori katalógusban már szó esett az általad most meghívottak közül Benczúr Emeséről, Csörgő Attiláról és Imre Mariannról. Itt nincs éles váltás.
SJ: Az idei katalógushoz írt ötvenoldalas tanulmányomban nemcsak nemzetközi kontextusba próbálom helyezni a most kiállító művészeket, kiemelve egyediségüket és közép-kelet-európaiságukat, hanem legelső mondataim egyikében jelzem, hogy a női művészet szegmensének megjelenésével már az előző biennálén megkezdődött az a szemléletváltás, amelyet én is szeretnék képviselni. Szó nincs arról, hogy én találtam volna föl a spanyol viaszt, arról viszont igen, hogy ez a szemléletváltás már tíz évvel ezelőtt kezdődött, s ezt sem a ´97 előtti biennálék, sem más reprezentatív, külföldi kiállítások nem tükrözték. De azt is meg kell mondanom, hogy azon a tavalyi varsói kiállításon, aminek apropójából a vitacikk született (Üzenet a mestereknek - Új Művészet, 1998/5 - a szerk.), a fiatalok kiállítottak az Ujazdowsky-palotában, talán első ízben így, együtt. Magyarországon ez a generáció még csak kis galériákban mutatkozhatott be, s ezeknek a reprezentációs ereje nyilván nem azonos mondjuk az Ernst Múzeuméval vagy a Műcsarnokéval.
MaNcs: Az azért még nem a vég, ha egy művész harmincéves koráig nem kap önálló lehetőséget a Műcsarnokban.
SJ: Nagy leegyszerűsítés lenne generációs kérdésre szűkíteni ezt a problémát. Nem életkorról beszélek, hanem szemléletmódról. A biennáléra nem nyeretlen kétéveseket választottam, ezek érett művészek, érett személyiségek. Harmincéves korára egy művész totálisan érett lehet. Meg lehet nézni a művészettörténetben, mennyire erősek szoktak lenni az életművek fiatalkori szakaszai, negyven után pedig vagy egy nagy betetőzés következik, vagy gyakran a szomorú vég. A magyar művészeti életet rendkívül szigorú hierarchia jellemzi, amiből kitörni szinte lehetetlen. És szörnyű, hogy ezt nem annyira szakmai vagy művészettörténeti konszenzus alakítja ki, hanem sok egyéb tényező is befolyásolja, beleértve a személyes és politikai kapcsolatokat is. Az ellen a nagyon rossz magyar gyakorlat ellen lázadozom, amelyik azt mondja, várj húsz évet, majd utána lehet belőled valami. Csakhogy amíg azt a húsz év várakozási időt a pálya szélén tölti a delikvens, minden ambíciója és kedve elmegy attól, hogy művészettel foglalkozzon. Én az emerging (feljövőben lévő - a szerk.) kategóriába tartozó művészeket választottam, akik mögött már öt- vagy inkább tízéves teljesítmény van. De miközben a fiataloknak egyre több lehetőségük adódik - Benczúr Emese idén részt vett a Luxemburgban rendezett Manifesta című kiállításon, Imre Mariann a Germination című kiállításon, Athénban, de Erdélyi Gábor és Csörgő Attila is többfelé állított ki külföldön -, és az ötven-hatvan évesek reputációja is a régi, a közöttük lévő negyven körüliek - Várnai Gyula, Gerhes Gábor, Gerber Pál, Kicsiny Balázs, Július Gyula, Roskó Gábor, Böröcz András, Révész László, Elekes Károly, a Block csoport és mások - az egyoldalú menedzselés miatt eléggé el lettek hanyagolva. 1997-ben valóban váltás kezdődött Velencében, ami rendkívül pozitív fejlemény, én pedig szeretném ezt folyamatossá tenni. A magyar művészeknek Velencén kívül igazán komoly nemzetközi bemutatkozási lehetősége nincs, hiányzik a menedzselés, amelyet a magángalériáknak kellene végezniük azért, hogy magyar művészek is válhassanak olyan nemzetközi sztárokká, mint mondjuk Gary Hume, aki most az angol pavilonban fog kiállítani Velencében, és ugyanannyi idős, mint Csörgő Attila. A mieink jórészt ismeretlenként mennek oda, de bízom abban, hogy érdeklődést keltenek.
MaNcs: Milyen általános koncepciót fogalmaztak meg a velencei rendezők a nemzeti biztosok februári találkozóján?
SJ: Mindig van egy központi szlogen a velencei biennálén, de ez nem jelent szigorú kötelezettséget a részt vevő országok számára. Én már egy kész, angolul is megfogalmazott koncepcióval utaztam oda, és ez szerencsésen rímelt arra a témára, amelyet Harald Szeemann, a biennálé főkurátora és szellemi irányítója a d´APERTutto (NYITVA mindenkinek) jelszóval foglalt össze, arra sarkallva a nemzeti biztosokat, hogy minél több fiatal, illetve női művészt mutassanak be; ő maga is jórészt 35 év alattiakat hívott meg a központi kiállításra.
MaNcs: Azt soha nem mondják, hogy férfi művész.
SJ: Érdekes dolog ez, azt gondolom, a mostani nőművészeti kutatások után, pár év múlva talán férfiművészetiekre is sor kerülhet. Magyarországon egyébként most kezd helyrebillenni a nemek közötti arány: a fiatal generációban legalább annyi tehetséges és szép karriert futó női művész van, mint férfi. Ez egyáltalán nem volt így sem az Iparterv-, sem a Rabinext-generációban. Én tudatosan választottam az 1952-ben született Bukta Imre mellé két férfi és két női művészt, akik 1965-1970 között születtek.
MaNcs: Mi a velencei magyar kiállítás koncepciójának a lényege, és hogyan alakult ez ki? Összeültetek értekezni?
SJ: A kiállítás címe: A techné vállalása. Az ókori görögöknél a mesterség, a kézművesség, az iparosság leírására használták ezt a fogalmat akkor, amikor mindez még nem vált el az ars, vagyis a művészet fogalmától. Az alcíme pedig: Posztkonceptuális objekt-, illetve installációművészet Magyarországon. Az általam meghívott művészekre egyaránt jellemző, hogy általában rendkívül egyszerű, hétköznapi, a közép-kelet-európai egzisztencia lenyomatait hordozó tárgytöredékeket, modellszerű szituációkat, nagyon kevés eszközt és anyagot használnak. Mindegyikükben üdítő humor és játékosság van, ami az életkorukból is fakad. A magyar installációművészeten belül meditatív vonások jellemzik őket, nem használják sem a high tech eszközeit, sem a média képeit, nincsenek direkt művészettörténeti utalásaik. Andrási Gábor művészettörténész kategóriájával érzéki konceptualitásnak lehetne nevezni, amit művelnek. Egyrészt a posztminimalizmus és konceptualitás hagyományait követik, másrészt a duchampi iróniáét, harmadrészt a jellegzetesen közép-kelet-európai barkácshagyományt. Ide kapcsolódik Bukta Imre. Az ő művészetében és talán az egész magyar művészetben is "rendszer- vagy korszakváltó" alkotás volt az 1993-as Okos táj, amelynek most egy új verzióját készíti el, egészen más dimenzióban. Kukoricacsutka figurákból áll, amelyekfelajánló vagy könyörgő mozdulattal tartják maguk előtt saját magvaikat mint az új élet lehetőségét. Ezek a figurák egy rácsszerkezetet alkotva betöltik a pavilon egyik oldalfalát. Ennek a műnek a szinte anyagtalan finomsága, a narrációnak vagy a direkt drámaiságnak a hiánya kötődik a fiatalok, a 90-es évek művészetéhez. Bukta műve egyfajta vizuális ima, emlékezés a művész édesapjára, akinek a halála után betakarítatlanul maradt a földjén termelt kukorica, s ezekből a növényekből készült az eredeti alkotás.
MaNcs: Ezt a fontos információt honnan tudhatja az egyszerű néző?
SJ: A pavilonban minden belépő kap egy műtárgyfotókkal illusztrált, ingyenes leporellót, abban le lesz írva többek között ez is. Visszatérve az előző kérdésre, értekezletnek nem nevezném, de a Lukács cukrászdában összeültünk, ahol elmondtam, hogyan szeretném a kontinuitást jelezve egymás mellé helyezni és picit konfrontálni is a Bukta Imre és a fiatalok generációját. Az a direkt élet-halál problematika, ami a Bukta művében megvan, a többiek törékeny, esendő, érzékeny, sőt rejtetten érzéki alkotásaiban nincs jelen. Csörgő Attilának ott lesz Velencében több korábban készült műve is, Benczúr Emese, Imre Mariann és Erdélyi Gábor teljesen új, rendkívüli manuális energiabefektetést igénylő és egyúttal időigényes alkotásokkal készül, amelyek harmonikus párbeszédben állnak majd egymással. Bukta Imre művére Benczúr Emese és Imre Mariann az épületbe beolvadó, de onnan mégis a kert felé húzódó, jellegzetesen női munkával reflektál. Imre Mariann a pavilon előterének padlóját borítja be 70 darab, 50 x 50 centis betonlappal, amelyekre világoszöld cérnával növényi ornamenst és abba rejtve egy emberi figurát hímez. Benczúr Emese munkája egy 70 négyzetméteres, bíborszínű, szintetikus selyemlepel, amely árnyékot vet majd az épület átriumára. Ahogy az emberek lába alatt le fog kopni a minta Imre Mariann munkájáról, úgy hagy majd nyomot az eső és a nap Benczúr Emese művén, amelyre a Try to see the world through... (Próbáld rózsaszínben látni a világot) feliratot hímezi fel. Erdélyi Gábor ruhabélés selyemre olajjal és lakkal készült, gyönyörű színű festményei a festmény és a tárgy közötti átmenetet képviselik, Csörgő Attila lesötétített térben látható művei pedig forgó mozgásra és fényre alapozott munkák, virtuális, mobil fényszobrok.
MaNcs: Hegyi Lóránt tevékenységével kapcsolatban elég gyakran vádpontként merült fel, hogy hazai és külföldi kiállításokon következetesen menedzselte a maga választotta művészek csapatát. Most számodra is megadatott a menedzselés lehetősége, egy Sturcz-csapat kiválasztása.
SJ: Nincs Sturcz-csapat, nem is akarom, hogy legyen. Van itt egy félreértés. Én nem a Hegyi Lóránt által képviselt művészeknek a 80-as évekbeli működését kritizáltam, mert az akkor abszolút up-to-date és jó volt. Azóta azonban megváltozott a világ, ma nem lehet a 80-as évek művészeti paradigmájával nemzetközileg reprezentálni a 90-es évek művészetét. Különösen akkor nem, ha mellette már létrejött egy olyan művészet, amely - mint korábban említettem - új szemléletet képvisel, és valóban azsúrban van azzal, ami a világban zajlik. Azt gondolom, hogy ezt talán a nemzetközi művészeti életben nálam sokkal aktívabban és magasabb szinten mozgó Hegyi Lóránt is tudja és érzi.
MaNcs: Szándékodban áll Velence után is folytatni ezeknek a művészeknek, illetve az általad korszerűnek tartott művészek szélesebb körének a támogatását, amit ők valószínűleg el is várnak?
SJ: A fiatal generáció számomra hihetetlenül meglepő dolgokat képes produkálni, állandó bizakodással tölt el a frissességük, sőt már látom az utánuk jövő, tőlük is eltérő szemléletet képviselő művészeket is. Természetesen folytatni akarom a támogatásukat - azért is, mert sajnos elég sok derékba tört életpályát látok -, de csak másodsorban kiállításszervezőként, inkább elméleti téren, írásokkal.
MaNcs: Mennyiben nehezítette meg a biennáléra való felkészülést az, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően nem közvetlenül a kulturális tárca költségvetéséből lett rá pénz, és hosszú bizonytalanság után derült csak ki, hogy az erre szánt 30 millió forintot a Nemzeti Kulturális Alapprogram külön miniszteri keretéből kell megpályáznia a lebonyolításra felkért budapesti Ludwig Múzeumnak, ahová tudomásom szerint április végéig nem is érkezett meg ez az összeg?
SJ: Ebből még semmilyen drámai konfliktus nem származott. Mindenki teszi a dolgát, ki lesznek fizetve a számlák. Hogy ezek között a pénzügytechnikai eljárások között mi a különbség, arról nekem halvány gőzöm sincs, nem ez a szakmám, nem szívesen formálnék véleményt róla. Az utolsó pillanatra minden össze fog állni.
A velencei biennálé június 9-én nyílik meg a nemzetközi sajtó, 12-én pedig a nagyközönség számára.
