Orbán Ottó kései művészetében legkivált szenvedéseiből csinált jelentős lírát, és mi, gyarló, esztétikai potyalesők élveztük e kínokat megörökítő költészetet. E helyzetre tökéletesen illett Sören Kierkegaard keserű jellemzése: "Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. Sorsa hasonló ama szerencsétlenekéhez, akiket Phalarisz bikájában lassú tűzön kínoztak, üvöltözésük azonban nem juthatott el a türannosz fülébe, hogy rémítse őt, számára ez édes muzsikának hangzott. S az emberek összesereglenek a költő körül, és így szólnak hozzá: Énekelj majd ismét, vagyis: bárcsak új fájdalmak gyötörnék lelked."
Utolsóként a Holmi májusi számában megjelent ciklusát olvastam (Az éjnek rémjáró szaka. Tizenöt dal), ezeket a megrendítő, olykor morbid, olykor groteszk, olykor fájdalmasan röhögtető, olykor, de itt elakad az elemezni vágyó hang, rádöbben hamisságára, és eszébe jut a fenti Kierkegaard-gondolatmenet. És a még nem idézett, kiegészítő mondat: a szenvedéstől üvöltő költőt hallgatva "előlépnek a kritikusok, mondván: így helyes; így kell lennie az esztétika szabályai szerint". Ilyenkor szégyellhetjük magunkat; mert ne kerteljünk: e ciklust, mint szinte minden versét ezekben az - most már látszik - utolsó években a halál gondolata uralta. A halál van minden gondolatnak alján, variálhatnánk Ady híres sorait. Jól tudja ezt persze Orbán Ottó is: "Már nem tudok másfajta verset írni, / csak olyat, melyben a halál kaszája cseng."
Tapasztalt poétaként már az első "dal"-ban (Dal a szélhámos reményről) megszólaltatja a nagy alaptémát: "Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát", hogy aztán a lezáró két sorban nyilvánvalóvá tegye, miért "szélhámos" a sorsát kísérő remény: "Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér, / Szívhalál és Agyhalál." És a ciklust lezáró nyolcsoros teljesen gátlástalanul adja át magát a nihilnek, itt már nincs központozás, nincs nyelvtan, nincs semmi:
Dal a semmiről
Sötét Vak Kilátástalan Sötét Sötét
Vak Kilátástalan Nem látni
semmit
Sötét Vak Kilátástalan nem látni
semmit
Vak Kilátástalan Sötét Sötét
Sötét
Ami a két vers közt van, nagy költészet, bizonyos értelemben összefoglalás. Mert e summából kiderül, korántsem csupán a testi szenvedés volt e kései költészet alapja. Orbán Ottó majdnem hasonló mértékben gyötrődött a politika és a történelem rémségeitől, a tébolyeszméktől, a hülyék regnálásától, az eszelősség diktatúrájától. Hangja ilyenkor metszően epés vagy kétségbeesett (hadd utaljak itt egy 1995-ös versére: Nemzeti dal), a nagy romantikusokéhoz hasonló: "Hallod-e, te öregember? / Ez volna a te teremtett világod? / Ez a sötét kozmosz, teli rejtelemmel, / Hol szupernovákkal gyújtasz világot?" (Dal a teremtett világról) E sorokból kiderül, mennyire befolyásolta Vörösmarty, nem is szólva William Blake-ről, akinek nagyszerű fordítója volt.
De a legközelebbi költői hozzátartozója persze Petri György volt. Mert miként a kétéves halott, nemzeti költő volt Orbán Ottó is, persze ironikusan átértékelve ezt a kissé elavult szerepet: "Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk, / Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ". Két botcsinálta nemzeti költő, Petőfi örökösei. Most együtt menetelnek a halottak élén, a "Mezőn, hol mindenki veszt".
Bán Zoltán András
n ...hát ez igazi szarság, igazi, oltári nagy szarság, a halál, jó, én értem, nem mi akartuk, dehogy akartuk az életet, mért akartuk volna, és mégis, ha már így alakult és itt vagyunk, szaladgálunk föl, pók a falon, akkor hogy´ van az, hogy egyszer csak vége, vége akkor is, ha nem akarjuk, szarság, mondom, hogy szarság, és ne mondjátok nekem, hogy odafönt, hogy ott ül angyalai meg mit tudom én, kik között, és ő dönt, hogy gondot visel ránk, és amikor úgy tetszik neki, leveszi a kezét rólunk, na ne mondjátok nekem, hogy így van, de ha mégis, mégis így lenne, ha tényleg így volna, hogy jön hozzá, hogy éppen most vigye el Orbán Ottót, mi az indoka, van indoka egyáltalán, miért pont Orbán Ottót, a barátomat, miért és miért pont most, ja, hogy megrendüljek, s hogy ne csak én, hogy mindnyájan megrendüljünk, hogy sírjunk, ugye, és hogy elgondolkodjunk, hogy mit is csinálunk, hogy elgondolkodjunk, hogy egyáltalán gondolkodni kezdjünk, igen gondolkodjunk, min is, min gondolkodjunk, gondolkodjunk lapos közhelyeken, ugye, mondjátok meg nekem, ti elcsöppenő régi nagyokosok, ti régi-régi hívők, meg ti is, ti nagyon újak, ti, akik most találtatok rá az útra, az igazi útra, ahogy ti mondjátok, az egyetlen igazira, és akkor most ti, az igaziak, mondjátok meg nekem, mi ez az egész, mi ez, ami itt körülvesz minket, mi ez a szarság, és mondjátok meg, mi végre vagyunk ezen a földön, most mondjátok meg, hogy mi végre, most mondjátok meg, amikor Orbán Ottó barátom itthagyott minket...
Ottó, drága Ottó, mért hagytál el minket?!
Jancsó Miklós
