Az első félidő kiegyenlített játékot hozott, nem mondhatni, hogy ekkor a mutatott játék miatt az infarktus kerülgette volna a nézőt. A tizenegyesen nincs mit vitatkozni: már Király Gábor megmozdulását is be lehetett fújni (bár a hálóőr előre vetődését például egy a keményebb futballt előnyben részesítő szigetországi sípmester biztosan nem látta volna szabálytalannak, és a brit futball szerelmeseiként szerintünk sem volt az), Kádár viszont egyértelműen kirúgta a támadó ellenfél lábát, akárhányszor néztük is vissza az ominózus jelenetet.
| ||
A második félidőt Magyarország végigtámadta, de fölénye meddő volt, és ennek láttán egyre többször ötlött fel bennünk a futball örök igazsága, miszerint ezt a sportágat nem pontozásra játsszák, hanem gólra. Izland azonban elkövette azt a hibát, hogy a bekkelés érdekében lemondott a gólszerzésről, és teljesen átadta a területet ellenfelének. Szinte törvényszerű volt, hogy a totális defenzívára beállt csapat előbb-utóbb hibázik. Így is lett, Magyarország egy öngóllal egyenlített.
Ezzel a válogatottnak két forduló után négy pontja van, és harmadiknál rosszabb helyen már bizonyosan nem végez a csoportjában. A többi négyesfogat eddigi eredményei láttán az is igen valószínű, hogy – amennyiben tényleg harmadikok lennénk csak, bár szerintünk a második helyet és ezzel a gond nélküli továbbjutást is megcsíphetjük – a hat csoportharmadik közül lesz legalább két rosszabb nemzeti válogatott. Egy következő posztunkban a potenciális ellenfeleket latolgatjuk majd.
(A dőlt betűs kifejezések a magyar futball szakértőitől elcsent terminusok.)
