Wahorn Andrással így ismerkedtem meg:
Fotó: Marjai Judit
Feküdtem egy szál bugyiban egy konyhaasztalon, a hasamra szemceruzával már felrajzolt Magyarország-térképpel. És akkor jött Oroszország megtestesítője, Wahorn, a gázcsővel. Marjai Judit lakásában voltunk, a sorozat címe Gáz van babám lett, alig tudtuk befotózni, úgy röhögtem végig, amikor András fenyegető fejjel közeledett. Aztán sokáig nem találkoztunk, egészen az idei Szigetig, ahol így néztünk ki:
Fotó: Vörös Szilárd
Ez előtt a performance előtt elhatároztam, húzok valami határt, mert kell lennie határnak, hogy milyen baromságot vállalok be és mit nem, de amikor felhívtak a Műcsarnoktól, hogy kedvet kellene csinálni a kiállításhoz egy előadással a Hogyan viselkednek a majmok – Wahorn András képet fest címűhöz, és hogy már meg vannak a jelmezek (csatolt file-ban küldték a képet), nem tudtam nemet mondani.
Fotó: Vörös Szilárd
Mellettem az intelligens gorilla a mikrofonnal a kishúgom, ő fordított közben, hogy a külföldiek is élvezhessék az előadást. Dög meleg volt a cucc, külön jó volt, hogy az én feladatom csak az ösztönös viselkedés volt, fetrengtem és kurkásztam, mint délelőttönként amúgy is.
Aztán vezettem a kiállításban tárlatot, és részt vettem az irodalmi sorozaton is az alábbi szöveggel. (Azért teszem ide ki, mert sehol máshol nem olvasható.)
„Minden napra jut egy szamba, jut egy twist
Ki az aki engem ma este hazavisz?” – ez volt a mottója a Bizottság-kiállítás irodalmi és zenei programsorozata utolsó előtti estjének, ahol Jánossy Lajossal és a Moha zenekarral léptünk fel. Úgy akartam kinézni – a Depresszió című dal ihletésére – mint egy nyolcvanas évekbéli lakótelepi partyarc, de végül Liz Taylorra és egy 1975-ös aerobikedzőre sikerült csak hajaznom. Ízléses fülbevalóm Bárdos Deák Ági ajándéka… Tehát a szöveg:
Amikor Zen Zolival zenélni akartunk
Belebetegedtem, annyit készültem erre az estre. Az első tervem az volt, hogy a Jégkrémbalett inspirálására megírom a Nagy Bizottság musicalt, amit a Karafiáth Orsolya népi zenekar ad majd elő a színpadon. A zenekar tagjai persze én voltam, dorombon, lábason, furulyán és pánsípon, pár szép dal el is készült közben. De ez nagy mű lett volna, tíz percbe nem sűríthető, a főszereplői King Kong és a Bizottság tagjai, meg persze én. De az én művemben túl sok volt a logika, lett volna benne történet, meg ilyen felesleges dolgok, hát feladtam. „Te jó ég, Orsi – mondta a barátom –, nem az akadémiai székfoglalódra készülsz, hanem a Bizottságnak, a Bizottságról írsz szöveget! Az lehet bármilyen. De ha nem olyan lesz, az se baj.” Így aztán a hívóidézet nyomán arra gondoltam, megemlékezem egy régi kedves ismerősömről, aki belecsöppentett ebbe az egészbe, aki belevitt a nyolcvanas évekbe, és akivel soha nem valósítottuk meg zenekari álmainkat. Nem tudom, mi lett vele, zűrös ügyek után (de tényleg életveszélyes ügyek voltak ezek) eltűnt, felszívódott, hogy hogyan él ma, vagy él-e még egyáltalán, azt sem sejthetem… Most megírtam pár tervezett dalunkat is, hogy azért a musicaljellegből is maradjon valami. Az első egyben a felolvasásom nyitánya lesz (kíséret: melodika), és a dal eredeti címe (Love me tender) egyszerre kérés a közönség felé is. Zoli szerint van jövő az eszperente nyelvben, hát íme:
A szakács, aki lesütötte a szemét
Erre gyere kedvesem,
levest merek neked!
Szemembe nyers pecsenye
eresztett levet…
Lenyeled-e tenyered?
Nem engedhetem!
Edd meg velem lelkesen
keserves flekkenem!
Ne berzenkedj, ne remegj.
lefetyelj tejet!
Geil desszertem tere lesz
szeerv-rendszered!
És most nézzük, hogyan jutottam el idáig:
Nekem a nyolcvanas évek a kilencvenesek voltak, kazettáról. Legalábbis 1993 nyarától kezdve, Zen Zolival ugyanis akkor ismerkedtem meg. Addig ment a maximális jelen, Napoleon Boulevard, Neoton família. Nehéz idők voltak. Anyám szerelmes volt Balázs Fecóba, aki szerinte a legszebb férfi Magyarországon, ha nem nemzetközi szinten, bár a nemzetközi terepet nehezen tudta volna bemérni, Moszkván kívül ugyanis nem járt sehol a világban. (Apám szerencsére nem hasonlított Fecóra, bár Ferencnek hívták őt is.) 1993 utólag lidérces egy évnek tűnik: megvettük a Révész 1993-at, és az év fő szenzációja, a Nagy utazás címadó dala az amúgy főképp csak Pink Floydot és klasszikus zenét hallgató apám kedvence lett – de akkoriban, még Zen Zoli előtt ez volt nekem a zenei világ. Meg persze az ősrégiek, Elvis, az Illés, a Beatles, ők amúgy azóta is, és természetesen Koncz Zsuzsa. Az iskolában is maradtunk a gyökereknél, legalábbis hivatalos szinten, a matektanárom, akibe szerelmes voltam, az orrával furulyázott, ha jól oldottunk meg egy másodfokú egyenletet, és a tanárzenekar fő slágere a Csáó Marina volt, plusz a fizikatételek megzenésítése, amit ha megtanultunk, elég volt a ketteshez. Ezért nem fogom soha elfelejteni a Newton négyet, ami így hangzott: „Ha nem hatsz rám és helyben maradok, vagy egyenesen tovább haladok! De hogyha hatsz rám, az éppen akkora, mint tömegem és gyorsulásom szorzata! Hogyha hatsz rám, én visszahatok! Nyugalmadat én is megzavarom! Én tehetetlenkedem, te tehetetlenkedsz, mi tehetetlenkedünk, ők tehetetlenek, és ami megmarad, az az energia! Utánunk az entrópia!”
