A Bizottság-kiállítás és a Nagymesternő 2.

KOmplett

Koncertekre a Tabánba jártunk, Takáts Tamásra, Deák Billre, a Pecsa sörkertbe Minire, akkoriban rajongtam Török Ádámért, én is olyan dalokat akartam írni, mint a hé, hó, itt a gőzhajó, parton négerek visszaintenek, satöbbi. Tényleg, Satöbbire is jártunk a Lángba, nagyon viccesnek tartottam a szövegeiket, persze ma már nem annyira.

És zenész akartam lenni, mindenáron. Hegedű vagy tíz évig, furulya, gitár. Nem voltam valami virtuóz, anyámék, ha már nagyon elegük volt, beállítottak a hangszeremmel a vécébe, hadd élvezze a ház többi lakója is a játékomat. Ám ambícióim hatalmasak voltak, mindennek ellenére. Közben pedig társra is vágytam. Nem tartoztam a gimi kelendő csajai közé, apróhirdetés útján igyekeztem hát pasira lelni. Tanultam legjobb barátnőm hibájából, aki a Nők Lapjába adta fel a magáét „kor nem számít” jeligével, amire a legfiatalabb versenyző egy rozzant hatvanas volt, így én a Magyar Narancsban próbálkoztam. – Te teljesen hülye vagy – mondta Hájnika, a barátnőm, aki egyébként Hajnalka volt, és túlsúlyos, és neki sem volt barátja.

 

–    Ezekre az apróhirdetésekre csak balfaszok válaszolnak – folytatta.

–    Irigykedsz, hogy ennyi levelet kapok, mi? – kotorásztam a táskámban. – Nézd meg ezt! Ez a fiú helyes lesz, érzem.

Hájnika elkapta a borítékot.

–    Most meg ez az új jelszavad? Magyar Tejipari Vállalat? Szellemes. Biztosan azt hiszi, hatalmas csöcseid vannak.

–    Szerintem tök jó – mondtam. – Meg nagyjából mindegy, milyen az álneved. A múltkori, tudod, a Ttotídrof kelél se jött be, pedig az igazán szimbolikus meg mély volt meg minden, fordított lélek, ezt jelenti, de megfordítva, azaz visszafelé, tehát a lélek maga. Na erre a mélységre végül csak az a metálos Újpest-drukker jelentkezett, emlékszel? A hülye, akinek az volt az egyetlen büszkesége, hogy direkt kihúzatta az első metszőfogát, hogy kényelmesebben cigizhessen. Tapogatott, már az Árpád hídnál. Azt hittem, a Narancsot inkább az olyan normálisak olvassák, mint mi – mondtam tovább. – Még nem tudom, hogyan szűrjem ki az állatokat, de finomítottam a technikán. Most nem lelkiztem a szövegben, nem írtam Nietschét meg a depit meg a többi ilyet, csak annyit, hogy keresek valakit, aki szintén a xilites Túró Rudit szereti. Ez olyan alter, nem?

–    Mutasd már – kapta ki végül Hájni a borítékot a kezemből. A levél tényleg elég aranyos volt, rövid és legalább olyan alter, amilyenre vágytam:

 

„Tisztelt Magyar Tejipari Vállalat!

Ha félted a fogadat, egyél xilitest! Ha jót akarsz enni, csak a pöttyös lehet az igazi! Úgy látom, téged is megtévesztett az állandó fejlődést dicsőítő piacgazdaság. Ne hagyd magad. Éljen a hagyományos mosópor, és a hagyományos (pöttyös) Túró Rudi. Sajnos, a napokban láttam, hogy a kedvenc hagyományos samponom, a WU2 is megújult. Pedig a régire az is rá volt írva, hogyan kell hajat mosni (egy keveset a benedvesített hajra, bedörzsöljük, leöblítjük, majd újra, végül ecet nélkül alaposan leöblítjük). És az a flakon. Tiszta egy nosztalgia a hetvenes évek iránt. Én amúgy nagy hagyománytisztelő és Túró Rudi-szakértő vagyok. Azt remélem, tudod, hogy akár csak a jó bornál, a Túró Rudinál sem mindegy, hogy milyen hőmérsékleten fogyasztják? Az igazi sajtkészítő országokban az ínyenceknek adott határidőre készítik a sajtokat, mert az egy nappal előbb vagy utóbb már nem olyan ízű. A Túró Rudinál sem mindegy, hány napos. Egy profi Túró Rudista még azt is meg tudja mondani, mit evett a tehén, aminek a tejéből készítették. Te hozod a xilitest, én a pöttyöset, aztán párbaj? Segédeid helyett jobb lenne, ha személyesen jelentkeznél. Zen Zoli.”

–    Ez tényleg cukinak tűnik – mondta végül Hájnika –, de akik ilyen cukik, biztosan bűnrondák.

–    Dehogy! Én sem vagyok ronda, és cuki apróhirdetéseket adok fel. Egy ilyen mint én, pasiban, éppen megfelelne.

 

Zolival a Nyugatiban, az óra alatt találkoztunk. Eleinte el sem hittem, hogy ő lenne az. Egy hatalmas nejlonszatyor volt nála, amiben négy tekercs vécépapír és két kannás bor lapult, plusz lobogtatott két vonatjegyet, hogy indulunk a mezőtúri fesztiválra. Mosolygott rám, hatalmasra nyitott szájjal, és olyan látvány tárult így elém, mint azelőtt soha. Zöldek voltak a fogai. Mindegyik. Mintha moha nőtt volna rajtuk. Ez meggyőzött, hogy tényleg nem xilitest eszik, elindultunk hát Mezőtúr felé. Még nem ocsúdtam fel a fogak miatti döbbenettől, hallgattam egész úton a sztorijait. Közben azért kiderült, hogy kicsit más kultúrkörben mozgunk. Szerinte az én zenéim buzizenék, buzik írják buziknak, de majd ő másol nekem kazettákat, Tankcsapdát, Kispált, Kinopuskint, szerinte egyébként ez utóbbinak lesz jövője egyedül, majd meglátom, és Kézi Chopint, aminek az énekesébe tuti belezúgok, ha meghallgatom. És hogy azért reméli, az alapokkal tisztában vagyok, legalább a Trabantot, a Kontrollt, az URH-t meg a Bizottságot ismerem, és most még csak a magyarokról beszél, jól vigyázzak. A Trabantnak ismertem egy számát, a Fárasztó egy reggelt, az egyik nagyon alter negyedikes ezt énekelte minden egyes reggel az aulában, meg a Bizottságtól a Szerelmet is kívülről fújtam, amit Blanka üvöltött mindig, hogy köpni kell, valahányszor összejött valakivel, aki pattintotta őt végül. Blanka egyébként Lucifer leszármazottjának tartotta magát, és állítása szerint azért feküdt le annyi fiúval, hogy végre teherbe essen, és kihordhassa a Sátán gyermekét. Harmadikban terhes is lett, de egy teljesen normális, már-már angyali babát hozott világra.

 

 


 

Ezek után érthető, hogy ez a fajta zenei világ nem igazán vonzott. Zoli viszont a fesztivál után raklapszám szállította a kazettákat, aztán pedig faggatott, na, melyik jött be a legjobban? Meg hogy nem kaptam-e kedvet valami hasonlóhoz, mert meg kell mondja, pocsékul zenélek, de hát ezek az emberek is! És hogy nem látom-e, hogy itt az esély, ebben van a lehetőség, hogy mégis kiugorjak, és az lehessek, ami a lelkem mélyén vagyok: énekesnő. Azt mondta, bennem is lapul egy Marietta, sőt még inkább egy Kokó művésznő, benne meg ott van összes többi tag, egyben, hát miért ne. Mesélte, hogy neki az Alföldön már több zenekara is volt, például a Mellbimbófőzelék, és hogy nagyon jól nyomták. Azt egy juhásszal alapította egyébként, mivel eléggé unatkoznak a nyáj terelgetése közben, és hogy a birkák igencsak szerették a zenéjüket. Jólesett, hogy ilyen nagyra tart, és velem is társulni akar, hát azt mondtam, vágjunk bele. Több koncepciónk volt, illetve volt Zolinak. Szerinte olyan dalokat kell írni, ami mélységesen elgondolkodtatja az embereket. Például vicceket kell megzenésíteni, de úgy, hogy a poént kihagyjuk belőlük. És akkor lehet min gondolkodni, és hátha új meg új viccek is születnek a nyomában. Nos, mára írtam neki egy ilyet, az egyik kedvenc viccem következik, a Kriptában csörögnek a halottak dallamára (kíséret: doromb):

 

Az aranyhal

 

Elment egyszer szabira az aranyhal,

posztot cserélt a krokodillal.

Őt fogta ki másnap az öreg halász,

a krokodil ránézett, na mit kívánsz. ó ó

 

A vénség csak annyit mondott nyugodtan:

szeretném, ha földig érne a farkam!

A nagy állat jóságosan mosolygott:

seperc alatt lerendezem a dolgot! ó ó

 

Eltelt két éj, három komor délelőtt:

az aranyhal két nap múlva visszajött.

Nagyszerű volt ez a wellness hétvége,

de kérdezném te valami jót tettél-e. ó ó

 

Kifogott az öreg halász, felelte

a krokodil dicséretért remegve.

Azt kívánta, földet verje hímtagja,

lelke rajta, mondtam, ha ezt akarja…

 

A poén egyébként itt annyi, hogy: és hamm, leharaptam mind a két lábát, de persze mindenki azt gondol hozzá, amit akar, ez a dolog lényege…

 

Telt-múlt az idő, és Zen Zoli közben teljesen megváltozott. A nevét is átalakította, Józsefnek kellett szólítanom, az akkori csaját pedig Máriának. A világot a zene és az inkvizíció segítségével óhajtotta megváltoztatni, a példaképe Loyola Ignác lett. Kérte, hogy írjak térítődalokat, olyan címeket adott meg, mint a vasutas gyümölcsfái, vagy mint a King Kong inkognitóban, de azt mondta, lehet bármi más is, a lényeg, hogy hasson az unalom és a depresszió ellen. Ám én erre azt mondtam, hogy a depresszió és az unalom ellen nem hat semmi. Már akkor évek óta próbálkoztam itallal, nyugtatókkal, gyógyteákkal, meditációval, ellazulással, masszőrrel, kreatív valóságteremtéssel, tánccal, társasággal, magánnyal, transzlégzéssel, reikivel, és próbálkozom ma is, pszichiáterrel, önismereti csoporttal, macskatartással, vásárlási mániával, akupunktúrával, kineziológussal, bioétrenddel, koplalással, és nem. Sajnálom, Zoli, azt mondtam a kilencvenes években, és azt mondom most is, hogy nincsen remény. És mindig hazatalálunk egyedül is.

 

 


Neked ajánljuk