Feloldható-e az időskori depresszió?

KOmplett

Mit tegyünk, ha azt látjuk, öreg rokonunk már sétálni sem akar lemenni? Ha már egyáltalán nem érdekli, hogy néz ki, csak bámul maga elé naphosszat? Abban biztosak lehetünk, hogy nem azért szomorkodik, mert megöregedett.

A nagymamám mindig mosolygós, életvidám ember volt. A papa mindig csodálkozva kérdezte, mit tudunk együtt összenevetgélni, már reggel, mikor bevetődöm az ágyba közéjük. De vidám dolog mindig akadt, persze egészen apróságok is, amiket családon kívül senki nem értene. A mama a munkahelyén is mindig derűs volt, kizökkenteni nehezen lehetett. Az volt az életfilozófiája, hogy megpróbálja mindig a dolgok jó oldalát nézni, sosem vett részt a pletykálkodásban, a kibeszélésekben.

De leginkább tényleg azt szerettem benne, hogy olyan könnyű volt feldobni, hangosan talán életemben rám nem szólt. De a többiekre sem, pedig mindig sokan voltunk gyerekek a házban, és egyikünk természete sem nevezhető könnyűnek. Az ő fia volt az apám, aki viszont érthetetlen módon (mert a papa is optimista, kiegyensúlyozott karakter volt) nagyjából egész életében súlyos és kezeletlen depresszióban szenvedett. Alaptermészete is visszahúzódó volt, nem vágyott mások társaságára (gyakran a családéra sem), elvolt magában, a könyveivel, zenéivel.

Apámról a legfontosabb belső képem, ahogy fekszik a kanapén, fején a hatalmas fülhallgató, a külvilág kizárva. Én is örököltem e befelé fordulásra és sajnos a depresszióra való hajlamát, azt a fajta sötét tekintetet, amivel az életet szemlélte. A mama és a papa mindig csodálkozva, aggódva és sajnálkozva beszélt az apám betegségéről, és próbálták megfejteni, vajon honnan hozhatta ezt, a rokonság melyik ágának génjei felelősek mindezért. Meg is találtuk a mama testvérét, aki szintén beteg volt, bár ő sokkal súlyosabban: egyáltalán nem beszélt senkivel, néha dühkitörései voltak (tízévente, ám akkor súlyosabb következményekkel is akár), és halála után előkerült egy nagy láda, melyben saját magának, illetve létező és nemlétező hivataloknak panaszolta el fájdalmait.

Apa meghalt, és tavaly elveszítettük a papát is. A mama erős volt végig, és úgy tűnt, a kedélyét (minden tragédia ellenére) sikerült megőriznie. Emlékszem, mennyire megkönnyebbültem, mikor egy hónappal a temetés után azt láttam, újra tud nevetni, minden érdekli, ami velünk történik, és hogy igyekszik a barátaival a szálakat szorosabbra fűzni, ne legyen olyan nagyon egyedül. Aztán a javulás után lassú romlás következett. Egyre kevesebb mosoly, egyre gépiesebb tevékenységek. Legutóbb már olyan mély szomorúságot árasztott magából, hogy szinte hátrahőköltem.

Látom, hogy a többiek hogy próbálják ezt az egykedvű, közönyös, fásult állapotot oldani. Folyamatosan beszélnek hozzá, vigasztalják, próbálják elterelni a figyelmét. De aki volt már depressziós, tudja, hogy mindez nem segít. A levert és reményvesztett idős embert ugyan mivel lehetne feldobni, kizökkenteni? Egyik ismerősöm azt tanácsolta, bízzunk rá feladatokat, mert ebben a korban az a legnagyobb baj, ha azt hiszik, nincs már rá szükségünk. De én képtelen vagyok azért álfeladatokkal traktálni valakit, hogy ne higgye magát haszontalannak. Mert egy okos ember átlát a szitán, és aztán még rosszabbul érzi magát az egésztől. És nekünk nem a sütik és a takarítás miatt van szükségünk egy életteli nagyira, hanem azért, mert szeretjük, és nem akarjuk, hogy egy pici örömet se találjon a napjaiban.

Állítólag pszichológiailag bizonyított tény, hogy az életünk boldogsággörbéje létezik, és U alakot ír le, ami azt jelenti, hogy egy gyerek és egy egészséges öregember ugyanolyan boldogságszinten van. Csakhogy mi történik akkor, ha épp a lelki egészség veszik el? Ez a korosztály – a mai nyolcvanasok – gépfegyverrel sem zavarhatók el egy szakemberhez, meggyőzni őket szinte lehetetlen. Ha pedig azt látják, hogy az unokáik zavarban vannak és tehetetlenül téblábolnak körülöttük, vagy ha esetleg azt gyanítják, hogy csak kényszerből látogatjuk őket (még ha ez nem is igaz), még mélyebb lesz a szomorúságuk.

Nekem sajnos van egy rémületes beleérző képességem, ami avval is jár, hogy önkéntelenül átveszem a velem lévők hangulatát. Így azt is érzékelem, hogy jelenlétem még lehúzóbb hatással van a depressziós nagyira.  (Nem vagyok szakember, így még azt sem tudom eldönteni, hogy mindez a klinikai depresszió tünete-e vagy egyfajta motiválatlanság és az élet értelmetlenségével való váratlan és sokkszerű találkozás.) Ráadásul az időseknél kiegészül mindez azzal, hogy azt érzik, mindenkinek a terhére vannak, ezért egyáltalán nem beszélnek arról, ami deprimálja, lehúzza őket.

Többen úgy oldják meg a helyzetet, hogy az idős rokont otthonba helyezik, vagy egyáltalán nem vesznek tudomást a problémáról. Mások a klubokat említik, meg azt, hogy járjon szakkörbe, kezdjen új nyelvet tanulni a kedves rokon. De a lelke mélyén mindenki tudja, hogy ha már maga az élet vezetése, fenntartása sem érdekli az idős embert, az sem fogja lázba hozni, hogy németül hogy mondják teszem azt a karfiolt. A dolognak utánakeresve döbbenten láttam, hogy az időskori depresszióval is annyira törődnek, mint általában az öregekkel: szinte semennyire. Reklámcélcsoportnak már nem jók, mutogatni nem szeretik őket.  Én is csak keresgélem a módszert, ami segíteni tud…

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.