| ||
Épp most költöztünk új lakásba, és a falon ott maradt egy kép az előző lakótól: „A feminizmus az a radikális eszme, amely szerint a nő is ember.” Vicces, de én magam sosem tettem volna ki. Talán azért, mert – ezt már csak az utóbbi években látom így – a feminizmust az anyatejjel szívtam magamba. Anyámnak sokkal kevesebb könyve volt, mint apának, és teljesen más jellegűek. Míg apa térfelén főleg filozófiai munkák és nagyregények, valamint a kortárs prózai munkák sorakoztak, anyánál a rengeteg krimi, a verseskötetek és a nőkről szóló értekező munkák. Gyerekkoromtól izgattak a borítók, Oriana Fallacitól a Haszontalan nem például, és főleg Beauvoir. Miért érdekelte anyámat a feminizmus? Tizenkilenc évesen férjhez ment, hamarosan érkeztem én, majd a húgom, úgymond miattunk fejezte be az elkezdett tanulmányait. Nálunk soha nem volt kérdés, hogy egy nő esetleg kevesebbet vagy többet érne, mint egy férfi. Egyenlők vagyunk – jött az üzenet minden mondatból, minden gesztusból, mióta az eszemet tudom. Soha nem voltak bennem kérdések eziránt, később is mindig ebben a biztos tudatban mozogtam minden helyzetben, amibe kerültem. A könyvek és a zenék, az egész zsigerből elfogadó szellem olyannyira természetes volt, hogy amikor először szembesültem már alkotóként a kérdéssel, miszerint gátol-e a művészi kiteljesedésemben, előrehaladásomban, hogy nő vagyok, csak hebegni tudtam. Magamban egyszerűen nem választottam szét férfi és nő művészekre az alkotókat, meg sem fordult a fejemben, hogy engem valami hátrány érhet pusztán a nemem miatt. Ezért álltam döbbenten később is minden mai nőjogi mozgalom ellőtt. (Sajnos mára már szomorúan tudomásul kellett vegyem, hogy igenis szükség van rájuk – és legelképesztőbb módon egyre inkább.)
Beauvoir kacifántos és a mai szemmel is szabados magánélete ugyanúgy izgatott mindig, mint az írásai, épp ezért nagyon örültem, mikor az Amerikai szerelem megjelent – sőt alig várom, hogy a férfi, Nelson Algren válaszai is napvilágot lássanak. Simone egész élete és életműve (és van még mit pótolnom) komolyan hatott rám, kérdései és témafelvetései nem avultak el.
A kép még a Kicsi Lili traileréhez készült. Nagy kérdés volt a forgatás előtt, hogyan fogom eljátszani az idős anyát. A bőrömre szürke maszk került, grimaszolnom kellett (erősen el kellett túlozzam a hétköznapi mimikámat, hiszen azok a ráncaim fognak később elmélyülni), és ahogy haladtunk előre, úgy vékonyodtak el a vonásaim (ami be fog következni), és vesztek el belőlem a színek. Amikor a smink elkészült, azt javasolták, a szerep eljátszása előtt ne nézzek tükörbe, mert meg fogok ijedni. De én látni akartam magam. Nem csak a szerep kedvéért: tudni szerettem volna, feltételezhetően milyen leszek majd öregen. Megborzongtam. Aztán este megint elővettem Beauvoir Öregség című hatalmas munkáját, amit kötelezővé tennék mindenkinek. Ma az a trend, hogy görcsösen fiatalnak akarjunk látszani, látszólag ne vegyünk tudomást az öregedésről. Aki nem rejtegeti kellően a teste változásait, az elbukik. De arról nem beszélünk, hogy bizonyos korig megy csak a bűvészkedés. Aki azt a határvonalat átlépi, megszűnik, nem látható.
Beauvoir a könyvében lerántja a leplet az öregség tabujáról. Kedvencem, mikor arról ír, miként próbáljuk uniformizálni az aggokat, miként igyekszünk például egy tulajdonsággal, a bölcsességgel jellemezni őket, és hogy ez milyen hazug és álságos hozzáállás. A közösségi oldalakon is kering pár kép. Az egyiken egy vénember cetlije olvasható, amit a halála előtt írt a kórházban, és csupa bölcsesség áll rajta. A másikon egy gyönyörűvé retusált 100 éves néni artisztikus beállításban, rettentően gyengéden, ám szuggesztíven néz a lencsébe, és a fiatalabb generációnak ad olyan útmutatókat, hogy szeressük egymást, hiszen ez az élet lényege, ő már tudja. Legszívesebben ezeket a hazug posztolókat (akik nem is sejtik, milyen álságos, amit tesznek, hiszen ők csak terjesztenek egy szerintük megható képet) is lefotóznám, és odatennék mondjuk olyan képalákat, hogy „Belőlem is csak egy giccs lesz” vagy „Sosem néztem még szembe semmivel”. Több tanulság lenne benne, mint a habbal és cukorral tálalt öregség képeiben…
