Egyszer készült rólam egy fotósorozat a békásmegyeri panelrengeteg közepén, a háztetőn. Ki kellett üljek a felforrósodott alumíniumpárkányra, és csábítóan nézni a lencsébe aztán. A lényeg az volt, hogy látszódjék alattam a mélység, de én mégis magabiztosan álljak a zuhanás peremén. Egyetlenegyszer pillantottam le, és azóta sem feledem azt a gyomorba vágóan erős félelmet, melytől szédülten hátratántorodtam. Rettentően vakmerőnek kell lennie annak, aki képes egy nagy levegőt venni, és ugrani. Jól be vannak biztosítva ezek a tetők egyébként, nagy utánajárás volt megszerezni a kulcsot és az engedélyeket. Hornby regényében, főkedvencemben, a Hosszú út lefelé címűben sem könnyű kijutni az Öngyilkosok házának ugróhelyére, ahol a négy főhős egymásba botlik, ám az utat ott már kitaposták, a kerítésen lukat vágtak, csak egy létra kell, és szabad a kifutó a leszállópálya előtt. A négy szerencsétlen sorsú hős élete más-más módon tragikus és elhibázott, indokaik, amik a befejezés mellett szólnak, alapvetően különbözőek. A fiatal lány, Jess érvei tűnnek elsőre a leggyengébbnek, de nagy tanulság, hogy életekről (miként a kapcsolatokról) kívülállónak nem szabadna ítélkeznie.
| ||
(Jesst akartam megszemélyesíteni, és újra megmászni a panelt, de egyszerűen képtelen voltam rá, így maradt a gödi ház fakorlátja, és a belátható nevetséges mélység, amitől maximum a lábamat törném. Gyerekkoromban szédítőbbnek rémlett, és nem értettem, a szüleim miért nevettek ki csupán, ha azzal fenyegetőztem, hogy én bizony leugrom, ha nem kapok meg ezt vagy azt…) A könyv ezt a négy sorsot, illetve történetük összefonódását mutatja be, a szerzőtől megszokott abszurd humorral. Hornby is azok közé tartozik, akinek a könyveit évről évre rohamszerűen újraolvasom, és lehet tudni, ha könnyezve nevetek a metrón, tuti egy könyve van a kezemben.
Nemrég részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen, ahol a pop és irodalom téma körül sétálgattunk, azt elemezvén, hogy vajon hol húzódik a határvonal szép- és szórakoztató irodalom között, és itt természetszerűen vetődött fel Hornby neve, és az, hogy az a fajta hagyomány, ami a brit prózából eredeztethető, vajon melyik kategóriába suvasztható be. És nagy kérdés volt az is, hogy ez a vonal a magyar irodalomban miért nem tud gyökeret ereszteni. (Kapásból csak egy regény, Inkei Bence Mirelitje ugrik be, mely hasonló nyomvonalon halad, és annak a recepciójánál is látható, milyen értetlenül álltak hozzá mind az olvasók, mind az a kevés számú kritikus, aki egyáltalán felkapta a fejét a megjelenésre.) Nekem egyébként nagy vágyam ezt az irányt követni, és mondjuk egy olyan könyvvel előrukkolni, mint másik kedvencem, a Meztelen Juliet.
Hornby hősei teljesen hétköznapi alakok: nők a válás szélén, focirajongó félfelnőttek, tinédzser anyák. Nyelvezete is az élőbeszédet hozza, a regényszerkesztés általában egyszerű, a narráció nemegyszer egyes szám első személyű. Mégsem tarthatók ponyvának ezek a munkák, gonddal megírt, érvényes történetek, melyek még sötétségükben és szomorúságukban is szórakoztatóak tudnak lenni. Mindig azt érzem, ha belemerülök a könyveibe, hogy az életem és körülöttem mindenkinek az élete alapjaiban el van cseszve, de ez nem baj, inkább a dolgok szükségszerű velejárója, ami pár lépés távolságból szemlélve legtöbbször élvezhető is lehet.
