Kalapok – 1. rész

KOmplett

Apámnak soha nem volt kalapja, nincs mit a fejembe nyomni – gondolom néha. De ez igazságtalan, mert létezik megfoghatatlan örökség is, mint a depresszióm például, és az erős vágy, hogy sokszor magam legyek. Érdekes tapasztalat megnézni, kitől mi maradt ránk.

Már hetek óta nem tudok rendesen koncentrálni, dolgozni. A blogom is felfüggesztettem addig, csak a kötelező penzumaimra koncentráltam, amiket szintén igen nehezen teljesítettem. Nagy feladat volt felkelni is, egy teljes napot letudni. Csaltam is rendesen, feküdtem órákig az ágyban, és ha tudtam, hogy valami sürgős, valami halaszthatatlan dolog van, akkor csak akörül jártak a gondolataim, a súlyon, hogy vajon ezt hogyan oldom meg. És ha sikerült felöltöznöm, elkészülnöm, vajon képes leszek-e megszólalni, lesz-e erőm teszem azt egy interjút megcsinálni úgy, hogy a szemben ülő ne lássa rajtam, mekkora a káosz, nehogy az sugározzon belőlem, hogy nem megy, hogy húznám le őt is.

Nemcsak blogot nem írtam, hanem semmi egyebet sem. Én, aki állandóan készítem a jegyzeteimet, gondolkodom új témákon, azt vettem észre, hogy az önsajnálaton kívül semmi egyéb nem fér el a fejemben. Hát, gondoltam, ne erőltessük, és ne is féljünk az üres lapoktól, mert ha csak az tölti be őket, hogy rettegünk a semmitől, annak nincsen értelme. Aztán egyik reggel beugrott egy mondat az Elfújta a szélből. „És ebben a csendben Scarlett lassan meggyógyult.” Ebbe belekapaszkodtam, és elkezdtem vágyni a csendre. Hátha nekem is segít.

Így most teljesen egyedül vagyok abban a házban, ahol azelőtt mindig sokan voltunk. Az első egy órában nem is tudtam magammal mit kezdeni. Járkáltam fel s alá, mintha tényleg az lenne a legfontosabb, vajon hol is fogok aludni. Hosszan elidőztem az emeleti legkisebben, az volt annak idején az enyém, az Orsolya luka, ahogy mindenki hívta, és ahová nem mehetett be rajtam kívül más. Most már nincsen ott ágy, egyfajta raktár lett, de amúgy sem szívesen töltöttem volna az éjszakát egy ilyen apró helyen. Maradt anyámék régi szobája, ami valóban megüresedett, mióta mindketten meghaltak. A papa is meghalt, a ház tényleges gazdája. De vele furcsán vagyok, mintha még élne – hiszen ő tervezett itt mindent, annak idején a régi kis faházat is, majd rá ezt a nagyot, így akárha jelen lenne, mintha csak a kertben dolgozna valahol.

Az egész gyerekkorom itt telt, majd minden hétvége, és az egész szünidő. Élesen emlékszem az építkezésre, mikor rengetegen voltunk mindig, a család, a barátok, így épült ez ugyanis: hétvégenként, önállóan. A bográcsban főtt a gulyás vagy a pörkölt, reggel készült a tetemes mennyiségű rántotta vagy kedvencem, a lecsó. A fiúk sokszor berúgtak délutánra, a hőségben slaggal locsolták egymást. Ott vannak a fotókon, nézem őket, a legtöbbjük jóval fiatalabb, mint én most, fiúk tényleg, én lettem az idősebb, a kislány kék pöttyös fürdőruhában, akivel mindig csak a baj volt. Aki lenyelte a facsavart, és majdnem megfulladt, aki felmászott a fára, és aztán nem mert lejönni, aki simán bement idegenekhez több utcával lejjebb, és megült ott, a szívbajt hozva mindenkire. Aki esténként csinálta a balhét, mert persze ő nem volt hullafáradt. Riogatta a többi gyereket a tűzmanóval, majd kötélhágcsóval próbált lemászni az emeletről.

Csendre vágytam, helyette apró zajokat kaptam, amitől összerándul a gyomrom, és beszélgetéseket rég halott emberekkel. De furcsa módon mégis a csend formái ezek is: hallgatom mindezt, hallgatok, és azt tapasztalom, mintha vezetné valami a kezem a billentyűzeten.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.