Már egy hete vagyok vidéken, és amikor el kell hagynom a házat, úgy érzem magam, mint egy számítógépes játék hőse. A veszélyes elemek a nénik, ám ha elég ravasz vagyok, sikerül a kertek alján meglógnom anélkül, hogy lecsapnának rám. Örültem az esőzésnek, mert azt hittem, így kicsit védett vagyok. De a nénik ravaszak ám! Egyikük például állandóan az ablakban ül, és ha motozást érzékel, már startol is kifelé. Tettem egy próbát: résnyire nyitottam a kaput. Már ugrott elő fürgén az az asszony, fején egy nejlonzacskóval, aki tegnap még a kerítésen át kiabálta – fennen hangoztatott halálos gyengesége ellenére –, hogy a kert végéig is nehezére esik elcammogni. Láttam a felháborodással vegyes dühöt, mikor újfent bezárkóztam.
Négyen vannak igazán veszélyesek, a legdurvább a fiatal kora óta legalább kilencvennek tűnő Veruska néni. Szegény nagyszüleim zsigerien udvariasak voltak mindig, így szokhattak rájuk a szomszédok. Kemény gyerekkori emlékem, hogy míg mi kint viháncolunk, mama és papa kényszeredett mosollyal hallgatja a többórás, évtizedek óta ugyanazokkal a motívumokkal operáló monológokat. (Közjáték: behallatszik, ahogy Évike és Magdus nagy hangon engem szidnak, hogy milyen gőgös lett ez az aranyos kislány, be se hív bennünket…) Verus igazán hardcore. A panaszkodáson kívül nincs egyéb mondanivalója, de ezt a végtelenségig tudja nyújtani. Emlékszem, egyszer átjött, és beszélt, beszélt, beszélt. Papa hirtelen megakasztotta: „Mi bajod van, kissé összevissza a mondókád. Ittál, Vera?” Az öregasszony gondolkodás nélkül vágta rá: „Ittam bizony: keserűséget és bánatot.”
Tavaly ősszel értettem meg a logikáját kicsit, és a módot, hogy miként lehet az egész világgal örökösen elégedetlennek lenni. Szüreteltünk, és arra gondoltunk, mivel az ő kertje elég kopár, ajándékozunk neki egy nagy adag szőlőt, hátha ezzel egy ideig elvágjuk a panaszáradatot. Sokáig hezitáltunk, ki vigye át hozzá a gyümölcskosarat. Mivel én vagyok az, aki talán a legkeményebben tudja elvágni a dolgokat, rám esett a választás. Csöngettem, hamarosan elő is bújt a drága asszony. „Kedves Veruska néni, hoztam gyümölcsöt!” Gondoltam, lerakom és odébb állok. Az arca persze olyan volt, mint aki citromba harapott, de hát ezt már megszoktam. Ám amikor az ajándékra nézett, rémületes fintor jelent meg ezen az amúgy se vonzó fizimiskán. Szinte odaköpte elém: „Többre számítottam.”
Erre ugye nehéz reagálni, le is dermedtem kicsit, és innentől vesztettem. Mert a csalódott Veruska összes keserű történetét, az őt ért igazságtalanságokat és örök harcát a férjével végig kellett hallgatnom. Hosszú évek alatt megtanult úgy beszélni, hogy egyetlen másodpercnyi szünetet nem hagy, amikor közbe lehetne vágni. „A férjemet nem engedem be a házba, mert már olyan büdös, kint alszik télen-nyáron a fészerben. Reggelente ellenőrzöm, él-e még.” Kérdeztem, nem zavarja-e az öreget a ridegtartás (kint ugyanis nincsen fűtés). „Próbálna csak meg lázadozni – horkan fel Verus –, megkapná a magáét. De amúgy fel se fogja, mi van vele, húsz százalék agya maradt. Vagy inkább tizenöt.” Azt hiszem, ha ilyen nővel kellene élnem, én is inkább az eltompulást választanám. Gyerekkorom óta kísértő kép, hogy szegény öreg (és utólag belegondolva negyven körül lehetett akkor) hogyan szökdösött el mindig a neje elől, általában tőlünk kunyerálva egy-egy fröccsre valót.
A most is kint rikácsoló Évike ahogy megérkeztem, lecsapott rám, mint kacsa a cserebogárra. Kiabálta, milyen boldog attól, hogy ilyen fiatal szomszédja lesz, milyen jókat beszélgetünk majd. A tőlem telhető leghidegebben, közben már szigorúan a kulccsal babrálva jegyeztem meg, hogy dolgozni jöttem, nem diskurálni. Este már ment is a telefon a nagyinak, hogy elképesztő, mi lett az Orsikából, és hogy a mama nézzen magába, ez a dölyfös, felfuvalkodott, az udvariasságot hírből sem ismerő lány nyilván az ő nevelési elveinek is a csökevénye.
Igazán védett csak a sorozatok idején vagyok, mert ekkor a képernyőre tapadnak. Alaposan tanulmányoztam a műsorszerkezetet, és szigorúan ilyenkor időzöm a kertben. Valószínűleg két nap alatt körbement a hír a felfuvalkodott pestiről, mert a többiek már nem is próbálkoznak, csak néznek ki az ablakon sötét pillantással. Mindig elhúzzák a függönyt, és mindig csapnak egy kis zajt is hozzá, hogy tudomást kelljen szereznem róluk. Szerintem azt hiszik, büntetnek. De addig jó.
