Koporsószegek

KOmplett

Fekszik egy nyolcvanéves, tüdő- és egyéb rákos nő egy kopár garázsban, láncdohányzik, és végigmeséli az életét. A nő ezer fokon egy izzó élet krónikája. Hallgrímur Helgason (a 101 Reykjavík szerzője) igazán nagy művet írt.

Vannak történetek vagy figurák, amik/akik ha ránk találnak, fenekestől felfordítanak minden addigi tervet. Ilyen volt az írónak a könyv főhőse, Herbjörg Maria Björnsson is, a valós személy, aki egyszer csak teljesen véletlenül ott volt a vonalban, és akivel végig kellett beszélgetni az éjszakát. Meghatározó beszélgetés volt ez, főképp, hogy akkora írói muníciót adott a szerzőnek, hogy a hölgy beszédmodorát, jellegzetes tónusát, ahogy az a világnak kikiabálja a véleményét, ötszáz oldalon keresztül végig stílben tudta tartani.

A hősnő egyszerre valós (az első izlandi köztársasági elnök unokája, aki saját maga is megírta már élete történetét, amit azért szívesen összevetnék ezzel a művel) és egyszerre fiktív, mivel Helgason a tényeket és fantáziát bevallottan ötvözte e regényben, ami miatt – mint írja a védekező előszóban – komoly támadásoknak lett kitéve. Gondoljunk csak bele: írni egy fikciós művet egy nyilvánvalóan létező személyről, megtartva a nevét, a rokonai nevét is. Ráadásul a nő apja náci volt a második világháborúban, gyermekei pedig igazi, hamisítatlan szörnyetegként vannak ábrázolva.

false

Nehéz kérdés, hogy ilyet meg lehet-e tenni, még akkor is, ha a családból többen memoárt hagytak maguk után. És főképp úgy, hogy a regény súlyos, nehéz dolgokról beszél. Szenvedésekről, megerőszakolásokról, gyilkosságokról, árulásokról. Még jó, hogy nem vagyok izlandi, és így tudtam valóban fikciónak olvasni, minden mellékzönge nélkül. Bár most, hogy ezt leírtam, rögtön visszakozom is. Mert igenis nagyon fontos, hogy tudom, ezek a borzalmak valóban megtörténtek, hogy valaki tényleg átélte mindazt a felfoghatatlan iszonyatot, ami itt lapra lap sorjázik elénk.

Ismerek néhány, a főhősnőhöz hasonló öreg hölgyet. A régi háborús nemzedék utolsó tanúit, akik az ágyúszóban is megtanultak elaludni, és akik mindenen túl már úgy néznek a világra, hogy nincs bennük félelem. Akik kimondják nyersen a véleményüket, nem nézve se istent, se embert, mert miért is tennék: őket mind isten, mind ember cserben hagyta. A háború lányai, a vérengzések asszonyai ők, akik vagy keserűen és önmagukba és másokba marva kihányják magukból az epét, vagy – mint Herbjörg – éles humorral mindig úgy döfnek, hogy magukat is megsebzik közben.

Két idősíkon fut a történet, egyikben a nyolcvanéves asszony a jelenében beszél, a másik szál a háború előtt elkezdődő, és voltaképpen a mába futó múlt. Egy kamaszlány története, aki a világégés közepén úgy küzdötte át magát egymaga a világháborún, mint egy árva, holott élt az apja és az anyja. Sőt, egész életén így vonszolta át magát. Egyedül, hiába falta a férjeket, hiába szült jó pár gyermeket. A kemény évek, a rengeteg szenvedés már fiatalon elvette tőle az esélyt, hogy valaha boldog lehessen. Talán meghalnia boldogan sikerült: hiszen végre szembenézett mindennel.

Amikor olyan könyvet olvasok, ami az enyém, az oldal tetejét behajtom, ha tudom, azt a bizonyos részt vagy mondatot biztosan újra szeretném olvasni. Nos, ez a könyv majdnem a kétszeresére vastagodott a hajtogatások miatt. (Ez a legbiztosabb jele annak, hogy később az egészet újra fogom olvasni.) Döbbenetes élmény A nő ezer fokon (bár szerintem szerencsésebb cím lett volna az Egy nő ezer fokon), megrázó, felemelő, sodró erejű, alig tudunk megtorpanni egy-egy fontos momentumnál. Beszél hozzánk a hölgy, a végén kicsit erőltetetten kiszól a halálból is. De ezt meg lehet bocsátani az írónak, hiszen hőse végig az elmúlás felől beszélt. Az élet túloldaláról, egy felperzselt élettel a háta mögött. Herbjörg Maria Björnsson koporsója a garázs volt, melyben kilenc évig élt, és nem sajnálta magát: saját kézzel ütögette be a koporsószegeket. Hogy aztán végül ne maradjon belőle semmi, fél óra alatt éghessen el, azon a bizonyos ezer fokon, ameddig az emlékei már úgyis előhevítették.

Neked ajánljuk