Boglárka engem kért meg, hogy beszéljek a megnyitón, én pedig Pillanat-kék címmel ezt a szöveget, illetve ennek egy változatát – mert mindig improvizálok a megnyitók közben – írtam a festményeihez:
A Balatonnal nagyon kell vigyázni, kiszámíthatatlan, két perc alatt vihar lesz, ha túl mélyre úszol, belefulladsz. Ezt a mondatot gyerekkoromtól kezdve minden egyes nyáron hallottam, ami azt is jelenti, hogy minden egyes nyáron lenn voltam a tó partján. A Balaton maga volt a nyaralás, úttörőtábor volt, Leó jégrém, első cigaretta, családi két hét a vállalati üdülőben, étkeztetési turnusok, végtelen délutánok, búcsúest. Később már a barátok ideje, stoppolások, sátorállítás a kertben, mindenféle – azóta többnyire el is feledett – szerelem.
| ||
Hogy milyen színű a víz, milyen az ég? Volt, hogy évekig nem is láttam, csak színes lencséken keresztül, kicsit sárgában, rózsaszínben, kékben. Átváltottak a hullámok, színt cseréltek a felhők, a barnára sült testek nem is barnák voltak, nincsenek szavak a színekre, a színeket látni kell, hagyni őket ragyogni. Nagy Boglárka hagyja magát rácsodálkozni a vízre, a napfényre, a levegőre. Vakítóan kék, sápadt kék, rózsaszínes kék, üres kék, telt kék, képzelet kék. És az árnyalatokba figurák merevedtek bele, illetve álltak meg egy fél pillanatban, pillanat kék, elkapott kék, a megőrzés palettája. Együtt nyaral a család, egyiküket elvakítja a nap, ölelés a csupasz derékon, nem barnulunk le a bikinipánt alatt. Ha valaki – mint e képeken Boglárka – nem kapná el a pillanatot, elveszne mind, mint ahogy a barnaság is lekopik egy idő után.
Egyébként itt, a Balaton-parton veszítettem el már vagy 15 éve a testemmel kapcsolatos gátlásokat is. Előtte hosszú évekig csak bő és hosszú ruhákat hordtam, nem vettem fel fürdőruhát soha. Abba a buliba véletlenül vetődtünk, leszólított minket egy fickó a hekkezőben, hogy vele tartanánk-e egy összejövetelre. Miért ne, gondoltuk, a parttól nem messze lévő villa közel volt, nekünk meg amúgy se akadt semmi egyéb tervünk. A hosszú órák alatt szépen és komótosan berúgtunk, így én voltam a leglelkesebb, mikor felmerült, hogy menjünk és ússzunk egyet. Fürdőruha egyikünknél sem volt, ledobáltuk a ruháinkat, és bele a vízbe. Talán fél órát, ha úszkálhattunk, aztán gondoltuk, ideje visszamenni rátölteni. Ám a ruháink eltűntek.
| ||
Először kétségbeestünk, visszakúsztunk a vízbe. Majd mikor már elviselhetetlenül vacogtunk, összeszedtük magunkat, és elindultunk hazafelé. Próbáltuk megőrizni méltóságunk cserepeit, ezért két oldalról a gavallérba karoltunk, és komótosan sétálgatva, magunkat kihúzva vonultunk a villa felé. Telis-tele volt a part, persze mindenki minket bámult, de mi úgy tettünk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne meztelenül vonulni a holdfényben. A végén már élveztük is. A ruháinkat később visszakaptuk, kiderült, hogy mókás kedvű újdonsült haverjaink nyúlták le őket. Nekik csak egy tréfa volt, nekem viszont a legjobb sokk: első lépés ahhoz, hogy megszokjam magam. Jó látni ezeken a képeken, hogy vannak, akik sosem csináltak gondot abból, hogy olyan a testük, amilyen. Talán ehhez hozzátett a kilenc testvér együttléte, és a sport. Látszik a képeken, hogy az ábrázolt alakok otthon vannak magukban, talán ezért is olyan jó rájuk nézni.
Nyaralni: jó. Visszanézni: jó. Azokkal lenni, akiket szeretünk: jó. Mindenki megy aztán a dolgára, ki erre, ki arra, az otthoni kanapé nem napozóágy, az uszoda feszített víztükre sosem vet nagyobb hullámokat. Az ég nem az az ég, mindannyiunk fejében más momentumok rögzülnek. A csodálatos, az elkapott színekben van-e szomorúság? Megtéveszthet-e, ha sokáig a napba bámulunk? A szomorúság mindenben ott van, Boglárka képeiben is, meghúzódik egy-egy ecsetvonás mögött a vágy, hogy megtartson valamit abból a nyers, fiatal erőből, ami most a kezét vezeti.
A kiállítás augusztus 15-ig tekinthető meg a Fonyódi Múzeumban.
