Az utóbbi hetekben több írás is megjelent a különös rendőri igazoltatásokról, többek között itt a magyarnarancs.hu-n is megírta egykori csoporttársam, Dercsényi Dávid, hogyan nézték – és kezelték – bűnözőként. De a legfelkavaróbb a budaörsi eset volt számomra, mikor két egyetemistát vegzáltak, majd kényszerítettek fejenként ötvenezer forint bírság megfizetésére, mert nem volt náluk személyi, és mert állítólag szemeteltek.
Az esetet követően rengeteg történetet osztottak meg a nyilvánossággal, mely arról szólt, miként szórakoznak a szervek bírság reményében (és igen gyakran a legnagyobb tételt kell kicsengetni) egyszerű járókelőkkel vagy kocsivezetőkkel. A legszebb az a példa volt, mikor a sofőrt megállították a kihalt utcán, hogy átment a piroson (nem ment át, állítja), de hát egyedül volt két rendőrrel szemben, sansza sem volt védekezni. Rögtön kontrázott rá egy másik kommentelő, hogy őt azzal tartották fel, hogy nem ég a lámpája. „De ég” – felelte. „Akkor találunk valami mást” – jött a válasz, így egyszerűbb volt megkenni őket valamennyivel.
Nos, az én generációm még tudja, milyen tartani a rendőrségtől. Nekem nem volt fiatalon dolgom velük, csak éppen a szüleim annyit meséltek egykori igazoltatásokról, az ifipark elől történő elvitelekről, március tizenötödikékről, hogy egyszerűen átszivárgott belém: sosem lehet eléggé résen lenni. Ennek ellenére például strandra sosem megyek iratokkal (az jó terep lenne a rend őreinek pedig, minden második delikvenst lehúzhatnák), és bizony, a kisboltba se teljes menetfelszereléssel érkezem. Bár ezek után bőven meggondolom ezt, hiszen elég bent lakom, mindenhol posztol egy-két egyenruhás. Csak megjegyzésként: előző héten felpattintották a kocsinkat, és mellettünk az egész utcában az összeset, teli volt az utca széthajigált cuccokkal, de rendőrt sehol se leltünk…
Nem tudom, mire megy ki ez az egész, mert szerintem semmire nem vezet a félelem elültetése azokban, akiknek amúgy nem lenne okuk félni. Főképp úgy, hogy köztudott, valódi helyzetben épp nem tudnak kiküldeni senkit (épp tegnap történt, hogy egyik ismerősöm egy lakásból verekedés zajait hallotta, de azt mondták, erre nem mennek ki), vagy éppen mikor engem zaklattak, és azt a választ kaptam, hogy akkor jelentkezzek, ha valóban meg is támadtak már… (A rendőrséggel voltak jó élményeim is – ezt egy következő írásra tartalékolom.)
P. S.
Találtam két kis mottót.
Az első egy vicc, amin pár napja nagyot nevettem. Szőke nőt megállítja a rendőr: „Kérem a nevét!” Mire a nő: „Rendben. De akkor az enyém mi lesz?” Most hirtelen úgy látom, ez a kis poén pontosan illeszkedik a kialakult helyzetek abszurditásához, hiszen hasonló értetlen válasz esetén a kis hölgyet becibálnák az őrszobára… Úgy tűnik, mindannyian feltételezett bűnösök vagyunk, és csak rossz válasz létezik.
A második egy idézet, minden kommentár nélkül: „Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot” – írta Benjamin Franklin az 1700-as években.
