Száz híres/88. Palasovszky Ödön

„Állj meg és kiálts. / Tested táncával, lelked szüntelen hangjaival. (…) Mert mind egy család, aki te szeretsz. Keresd meg őket a te játékaidban. Keresd meg magadat is. /Hol vagy te? hol vagy? / Mert mind egy család, akinek a szemében ugyanaz a tűz villan. /(…) Keresd meg őket a te játékaidban.”

Az avantgárd hercegének is nevezték, és herceg volt, valóban. Versei talán nem is versek, már túl vannak azok is a kategóriákon, a belőle természetesen kiömlő ritmikus, látomásos képek, erős dallamú sorok halmaza. Weöres Sándor egyenesen a beatköltők előfutárának nevezte. Elfúl bennem, ahogy olvasom, nem is tudom úgymond rendesen olvasni, kimondódik bennem, megtelíti a tüdőmet, mozdulatot akar a lüktetése. Palasovszky versei élni akarnak, hangzani, kiállni a színpadra. Fényt kívánnak, rivaldafényt, hogy aztán a takarásban – immár feltöltekezve – maguk világítsanak tovább. (Zenét kapnak bennünk, pulzálnak, ki kell próbálni: „Így jártak ők jártunk a napban / jártunk az erdő kékein / így jártak-keltek egykoron – / futótüzek amerre szállnak / véráramuk titkos ösvényein / bukószelek amerre kalandoznak – / így jártak-keltek egykoron”.) Szétmázolt balladák, a „dolgok gáttalan iramát” öntudatlan követők.

 

Fotó: Marjai Judit

Színház és tánc és költészet. A testet is a lírához rendelte, mellé és nem alá, a mozdulatokba átültette a szavakat, a szavakba a mozdulatot. (Gyönyörű ember volt, sokszor nézegetem a képeit – még öregen is vonzó. Egyik legvonzóbb karakter a számomra. A képet azért választottam, mert a test és a szenvedés képe, az ismétlődések üteme valahogy mindig őt idézi…)

Egy furcsa éjjelen „ismerkedtem meg” vele. A beszélgetést egyszer csak megakasztotta egy barátom, aki talpig bársonyban elkezdte szavalni a Karmazsin litániát. Szürreális volt, lenyűgöző, elhalkult a zsivaj, figyeltünk. Én először azt hittem, belőle csak úgy öntudatlan szakadt fel egy költemény, de aztán elmondta, Palasovszky verse ez. Hosszú vers, mint majd mindegyik, úgy ömlenek, mint a felborult üvegből a bor, rá a szőnyegre, a parkettára, a ruhánk is boros lesz, alig lehet kitisztítani aztán, átitat a vers, nyomot hagy, napokig kaparászta belül a gondolataimat, vagy éppen ringatta. Ó, karmazsin. Éreztem a színt, és éreztem azt, hogyan ragadják meg a szavak az árnyalatokat. Nem körülír Palasovszky, hanem belülről szól ki a dolgokból. Így az olvasó/hallgató is bevonódik, illetve beszippantódik, el sem kell engednünk magunkat, hiszen nem vonzás ez, amit elutasíthatunk, hanem örvény, mely vonzóvá teszi a fulladást.

„Kiálts nekik: a te vérszerinti rokonaidnak – / Talán meghallja valaki / talán mások is kiáltanak. / Talán mindenki így fog kiáltani. / Talán megváltoztatja arcát a világ.”