Az írók feladata az olvasás-népszerűsítés?

KOmplett

Szeptember 13-án, pénteken zajlott le az első Olvasás Éjszakája, ami minden szempontból sikeres rendezvénynek bizonyult, ahol még a szerzők is jól érezték magukat. De számomra még inkább kérdéses lett, mennyi az író feladata a könyve reklámozásában.

Évek óta sírnak mind a könyvszakma dolgozói, mind a szerzők, hogy megtorpant a piac, nem olvasnak az emberek, illetve akik olvasnának, azok meg nem vesznek könyvet, mert nem telik rá nekik. Szomorú tapasztalatom volt az utóbbi idők könyves rendezvényein, hogy könyvtárosok, pedagógusok jönnek fénymásolt lapokkal dedikációt kérni, mert a műveket nem tudják megvenni a fizetésükből. Mi, alkotók is megisszuk ennek a levét, főképp, hogy az eladott példányszámok után kapjuk (kapnánk) a pénzünket.

false

 

Fotó: Senger Nikolett

Épp ezért már-már mozgalommá terebélyesedett az olvasás népszerűsítése, melynek programjai a strandoktól kezdve sok helyen jelen vannak. A szervezők, ötletgazdák ráéreztek, hogy célszerű a szimpla felolvasásokat társművészetekkel kombinálni, ám az csak nemrég lett divat, hogy magukat az írókat nyomják afelé, hogy úgymond másik oldalukról mutatkozzanak meg. Vannak persze szerzők, mint jómagam is, akiknek nem esik nehezére mindez, sőt szórakoztatónak is tartom, ahogy repkedek egyik területről a másikra, modellből múzsává, dalszerzőből önjelölt táncművésszé avanzsálva. Ám közben pontosan tudom, hogy ez nekem csak szórakozás, kiegészítés, egyszeri fel-felvillanás: egyszóval egyáltalán nem veszem komolyan ezt a részem. Imádok egy-egy projekthez beöltözni, személyiségeket kreálni, a szövegeket kiegészíteni valami figyelemfelkeltő mással.

Ám azt nem tartom szerencsésnek, ha ez egyfajta elvárássá változik, és benyomul az olvasnivalók helyére. Egy író nem attól nem lesz igazán izgalmas, hogy amint színpadot szimatol, rögvest gitározni kezd, énekelni, és még ki tudja, mit csinálni. (Mindennek maximum csak színesíteni kellene a palettát, árnyalni a képet, de már ott tartunk, hogy aki nem képes egyebet csillantani, azt meg sem hívják sehová…) Nem egy író még interjút adni, nyilvánosan beszélgetni is rühell vagy nem is képes rá. Gerlóczy Mártonnal beszélgettem a rendezvény egyik programpontjaként, aki kifejtette, hogy ő nem véletlenül nem lett előadóművész, bűvész vagy kígyóidomár: ő ír, és kész, nem akar mást villantani, mert ha mással lenne színpadra való, akkor arra a másra építette volna az életét, nem az írásra.

Az Olvasás Éjszakája ilyen szempontból nem hibáztatható: itt eleve ez volt a szempont, hogy írókat akar eddig rejtett fénytörésben mutatni, de a tendencia általános. És emiatt sok szerző kezdi nagyon rosszul érezni magát. Mintha belőlük hiányozna valami, nem lennének elég érdekesek pusztán azért, mert nem festenek, fotóznak, nyelnek kardot és tudnak négy oktávot kiénekelni szabadidejükben.

Már a kiadók is hatalmas nyomást gyakorolnak az íróikra, egyfajta munkaköri kötelességként kezelik azt, hogy az alkotó járjon el különféle rendezvényekre (ezeket egyébként én is kerülöm), vadássza a lehetőséget, hogy a nyilvánossággal kapcsolatba lépjen. Időpocsékoló és amúgy teljesen haszontalan tevékenységek ezek, mert ha a szöveg nem szólítja meg az olvasót, akkor az író fejen is állhat (ilyen produkciót még nem láttam, de szerintem hamarosan fogok), mégsem fog senki többet olvasni. Most már évek ez irányú tapasztalata mondatja velem, hogy ezek az akciók nem a könyveket, hanem pusztán a szerzőt állítják reflektorfénybe, az eladásokat alig-alig befolyásolják. Állítom ezt úgy, hogy én imádok játszani, de ugye játszani is csak addig jó, amíg nem kötelező.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Emlékév

A hatalom és a muzsikus viszonya sokféle lehet: az utcai zenész nyitott gitártokja, a homlokra csapott vagy vonóba tűzött nagycímletű bankjegy éppúgy kifejezi ezt a viszonyt, mint a Mozartot és Salierit is udvari zeneszerzővé kinevező II. József telhetetlensége.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.

Talpunk alól a hő

Ritka, potenciálisan megújuló energiaforrás lapul az alattunk különösen vékony földkéreg mélyén. A közeljövőben a mostaninál is sokkal nagyobb mértékben támaszkodhatnánk a geotermikus energiára, habár akadnak megoldásra váró gondok is. De mostantól pénz is jut rá!

Oktatás helyett

Akár több ezer kamuórát is beírhattak a KRÉTA rendszerbe egy miskolci technikumban az elmúlt évek során, de a szakképzési centrum állítja, most már minden rendben van. Diákok és egy volt tanár szerint egyáltalán nincs így.