Évek óta sírnak mind a könyvszakma dolgozói, mind a szerzők, hogy megtorpant a piac, nem olvasnak az emberek, illetve akik olvasnának, azok meg nem vesznek könyvet, mert nem telik rá nekik. Szomorú tapasztalatom volt az utóbbi idők könyves rendezvényein, hogy könyvtárosok, pedagógusok jönnek fénymásolt lapokkal dedikációt kérni, mert a műveket nem tudják megvenni a fizetésükből. Mi, alkotók is megisszuk ennek a levét, főképp, hogy az eladott példányszámok után kapjuk (kapnánk) a pénzünket.
| ||
Épp ezért már-már mozgalommá terebélyesedett az olvasás népszerűsítése, melynek programjai a strandoktól kezdve sok helyen jelen vannak. A szervezők, ötletgazdák ráéreztek, hogy célszerű a szimpla felolvasásokat társművészetekkel kombinálni, ám az csak nemrég lett divat, hogy magukat az írókat nyomják afelé, hogy úgymond másik oldalukról mutatkozzanak meg. Vannak persze szerzők, mint jómagam is, akiknek nem esik nehezére mindez, sőt szórakoztatónak is tartom, ahogy repkedek egyik területről a másikra, modellből múzsává, dalszerzőből önjelölt táncművésszé avanzsálva. Ám közben pontosan tudom, hogy ez nekem csak szórakozás, kiegészítés, egyszeri fel-felvillanás: egyszóval egyáltalán nem veszem komolyan ezt a részem. Imádok egy-egy projekthez beöltözni, személyiségeket kreálni, a szövegeket kiegészíteni valami figyelemfelkeltő mással.
Ám azt nem tartom szerencsésnek, ha ez egyfajta elvárássá változik, és benyomul az olvasnivalók helyére. Egy író nem attól nem lesz igazán izgalmas, hogy amint színpadot szimatol, rögvest gitározni kezd, énekelni, és még ki tudja, mit csinálni. (Mindennek maximum csak színesíteni kellene a palettát, árnyalni a képet, de már ott tartunk, hogy aki nem képes egyebet csillantani, azt meg sem hívják sehová…) Nem egy író még interjút adni, nyilvánosan beszélgetni is rühell vagy nem is képes rá. Gerlóczy Mártonnal beszélgettem a rendezvény egyik programpontjaként, aki kifejtette, hogy ő nem véletlenül nem lett előadóművész, bűvész vagy kígyóidomár: ő ír, és kész, nem akar mást villantani, mert ha mással lenne színpadra való, akkor arra a másra építette volna az életét, nem az írásra.
Az Olvasás Éjszakája ilyen szempontból nem hibáztatható: itt eleve ez volt a szempont, hogy írókat akar eddig rejtett fénytörésben mutatni, de a tendencia általános. És emiatt sok szerző kezdi nagyon rosszul érezni magát. Mintha belőlük hiányozna valami, nem lennének elég érdekesek pusztán azért, mert nem festenek, fotóznak, nyelnek kardot és tudnak négy oktávot kiénekelni szabadidejükben.
Már a kiadók is hatalmas nyomást gyakorolnak az íróikra, egyfajta munkaköri kötelességként kezelik azt, hogy az alkotó járjon el különféle rendezvényekre (ezeket egyébként én is kerülöm), vadássza a lehetőséget, hogy a nyilvánossággal kapcsolatba lépjen. Időpocsékoló és amúgy teljesen haszontalan tevékenységek ezek, mert ha a szöveg nem szólítja meg az olvasót, akkor az író fejen is állhat (ilyen produkciót még nem láttam, de szerintem hamarosan fogok), mégsem fog senki többet olvasni. Most már évek ez irányú tapasztalata mondatja velem, hogy ezek az akciók nem a könyveket, hanem pusztán a szerzőt állítják reflektorfénybe, az eladásokat alig-alig befolyásolják. Állítom ezt úgy, hogy én imádok játszani, de ugye játszani is csak addig jó, amíg nem kötelező.
