Billy Collins: Pártfogómhoz
Nem igényelek egy tonna rózsaszín márványt, ezer tubus festéket vagy hatalmas, tetőtéri műteremlakást.
Csak egy tollra van szükségem, egy üres jegyzetfüzetre és egy lámpára, hetvenötös körtével.
Persze egy tölgyfa asztal jól jönne, talán egy ergonomikus szék is, meg egy ovális szőnyegen heverésző collie, mindig készen, hogy bárhová velem jöjjön, vagy hogy csak szimatolgassa az üres tenyeremet.
És nem utasítanék vissza egy házat se, amire árnyas fák borulnak, sem egy ágról lelógó hintát, sem a verandán rózsaszín, piros és fehér színekben virágzó azáleákat.
Esetleg felvennék a listára még egy folyamatos tabletta-utánpótlást is, ami lehetővé tenné, hogy minden éjjel fenn maradjak, mégpedig pislogás nélkül, aztán egy pincét, tele poros bordeaux-i palackokkal, és egy kis rádiót – biztosíthatlak, semmi sem maradna köszönet nélkül.
Most pedig, ha nincs ellenedre, szeretnék egyedül lenni – légy szíves, csukd is be magad után az ajtót: a vállamon érzem, hogy túl nagy a huzat –, mert visszatérnék a munkámhoz, ahhoz a hosszú, időmértékes vershez, amelyet majd az éljenző tömegnek szavalok el, valamivel azelőtt, hogy a fejedet veszik. |
Billy Collins az egyik legismertebb kortárs amerikai költő. Egymás után két ciklusban is viselte az USA kongresszusa által adományozott Poet laureate (Koszorús költő) címet, amely nem túl sok pénzzel, még kevesebb teendővel, viszont nagy megbecsüléssel jár. Talán csak azért nem Nobel-díjas, mert az övéhez hasonló poétikára egyszer már adtak Nobelt, mégpedig 1996-ban Wisława Szymborskának, akinek nem véletlen, hogy amerikai kötetéhez éppen ő írt előszót. Mindkettőjük a hétköznapi tapasztalatokból csomagolja ki a meglepően vegytiszta költői tartalmakat, de Szymborska költészete amerikai pályatársáénál egy kicsit még éteribben tündéri.
E vers, melyet e sorok írója fordított, tulajdonképpen nem különösebben jellemző Collinsra. Ilyen nagy témákról, mint a költő és a politikus viszonya, nemigen ír, a kutyák például összehasonlíthatatlanul jobban inspirálják. (Népszerűségére és az ebek iránti szeretetére egyaránt jellemző, hogy saját maga által szinkronizált figurája még abban a Locsi-fecsi Márta című rajzfilmsorozatban is feltűnik, amelynek főszereplője egy olyan jószág, amely egy tányér betűtésztaleves elfogyasztásának hatására megtanult beszélni.)
Verseiben gyakran hétköznapi mozzanatokból indul ki, reggeliből, vacsorából, hólapátolásból, egy japán haikuantológia vagy egy női fehérnemű-katalógus lapozgatásából, vagy éppen abból, hogy az ismerősei állandóan megírandó témákat ajánlanak neki.
És ennyiben mégis jellemző a Pártfogómhoz: Collins gyakran teszi versei tárgyává magát a költészetet, sőt a versírás folyamatát, mint például abban a versében, amely a címe révén – Budapest – a magyar olvasóknak különösen kedves lehet: „A tollam úgy mozog a papíron, / mint egy laza, zöld kardigán ujjába öltözött / furcsa, emberkar alakú / állat ormánya. // Nézem, ahogy szüntelenül szimatolja a papírt, / elszántan, mint bármelyik gyűjtögető, / akinek más sem jár a fejében, csak a rovarok és a lárvák, / amelyek jóvoltából majd megérheti a másnapot. // Csak annyit akar, hogy itt lehessen holnap is, / talán egy flaneling ujjába öltözve, / orrát odanyomva a papírlaphoz, / néhány további engedelmes sort írva, // miközben én kibámulok az ablakon, és elképzelem Budapestet / vagy egy másik várost, ahol sose jártam.”
A költőket a költészet nyilván éppen annyira foglalkoztatja, mint a természet, a halál vagy a szerelem, de az olvasókról már nem feltétlenül mondható el ugyanez. Collins bravúrja éppen abban áll, hogy az ilyen versei olvastán az embernek sosincs az a kényelmetlen érzése, hogy a versírás mint téma az ihlettelenség félreismerhetetlen jele volna: ezek a versek éppolyan érdekesek, mint mondjuk azok, amelyek a meghálálhatatlan anyai szeretetről vagy az angol nyelv majdani, elképzelt kihalásáról szólnak.
A Pártfogómhoz nemcsak a költészetről és a versírásról szóló versek sorába illeszkedik, hanem az irodalomnak abba a tematikus vonulatába is, amely a művésznek és mecénásának a világlírában már Horatius, sőt Pindarosz által is dokumentált kapcsolatáról beszél, és amelyre – sajátos magyar tapasztalatokkal gazdagítva az olvasatot – napjaink kulturális politikája vet baljós árnyakat. Az irodalomtörténeti távlat egyébként nem idegen Collinstól, mert más verseiben, mondjuk a kutyák, macskák, egerek és madarak mellett Macuó Basót, a trubadúrokat, Dantét, Petrarcát és Tolsztojt is megidézve vet számot – mindvégig rendívül eredeti módon – a világirodalmi hagyománnyal.
Már a cím, A Magyarokhoz vagy Maecenashoz típusú címadás is antik vagy legalábbis klasszikus alaphelyzetet idéz. Érdekes, hogy a vers ehhez képest milyen későn, az utolsó előtti szakasz utolsó sorában szólítja meg a címzettjét: addig akár egyszerű, hol szerény, hol kissé bolondos fantáziálásnak is lehetne tartani. Komolyra az utolsó versszak elején fordul, ahol az addigi ábrándozás konkrét és minden szerénysége mellett is határozott kérésbe torkollik: úgy tűnik, hogy bár a költő sok mindenre vágyik, a legfontosabb mégis csak az alkotás leghétköznapibb értelemben vett nyugalma. A végén azonban még egy váratlan fordulat következik: az előbb még kispolgárian banális dolgokon merengő költőből kibújik a vátesz, mégpedig Collinsra oly jellemző módon minden pátosz nélkül, szinte szóra sem érdemes józansággal – de egy szikrázó farkas-apollói fogvicsorítás evidenciájával világítva be a vers addig homályban hagyott, ám annál szilárdabb alaprétegébe.
