Vannak instant remekművek, mint a Nemzeti dal, vagy Petritől a Hogy elérjek a napsütötte sávig, amelyek szinte eleve klasszikusnak születnek, míg mások lassabban érik utol magukat. Karinthytól életében például nem az Előszó („Nem mondhatom el senkinek”) volt antológiadarab, hanem egy tizenkét soros, kamaszkori verse, a Martinovics. A Ha negyvenéves elmúltál kezdetű kis versről Borbély Szilárd húsz éve még egy alig ismert műveket bemutató sorozatba írt esszét, de azóta Kosztolányi rímtelen, kopárabb hangja felértékelődött, és ma ezt a darabot is a jelentősek között tartják számon. (Sokatmondó, ahogy a költő ebben az „életközépi válságról” szóló versében a kedvenc jelzőjéről is lemond: „Még bús se vagy.”) Ilyen későn odaérő típusú remekmű Weöres Sándor Bolerója is.