Az Ugyanolyan emberek című, magyarul idén megjelent regényben Mohamed Mbougar Sarr arról ír, hogyan változtatja meg az emberek viselkedését a hazájában, Szenegálban fölhorgadt homofóbia. A mecsetben a pénteki imán Al-Háddzs Abú Musztafa ibn Khalílula „Al-Kajjúm” imám mellett áll egy ember, a jotalikat. Ő az emberi erősítő, az a dolga, hogy „rétori szabadsággal tolmácsolja a nagy hatalmú személy eredeti beszédét, néha meglepően merészen, de természetesen mindig az észszerűség határain belül”. Ebben az esetben az imám bíróság elé állított homoszexuálisokról beszél. Az a véleménye, hogy túl enyhe ítélet volt részükre a börtön, meg kellett volna ölni őket. A jotalikat ezt így tolmácsolja hangosabban: „Al-Háddzs Abú Musztafa sajnálja, hogy azokat az ördögi homoszexuálisokat mindössze börtönbe zárták. Lehet, hogy az ítéletet meghozó bíró is az őket védelmező lobbi tagja? Nem azért küldte börtönbe őket, hogy életben maradhassanak? Mert ha követte volna a fundamentalista iszlám törvények előírásait, egyszerűen ki kellett volna végezni őket. Ma is aktuális a kérdés, miért nem volt elég szigorú az ítélet.”
A történet vége felé a jotalikatot csókolózáson kapják egy egyetemi tanárral.
Szerintem az irgalom a regény kulcsszava. Arról van szó, a mások sorsán megrendült emberek természetes érzése elfojtható-e maradéktalanul a tömeg nyomására.
Az egyházi személy nyílt színen lezajlott erkölcsi bukása, ami végzetes következménnyel jár, tragédia. Most, hogy hasonló történik a való életben a mi keresztény viszonyaink között, mintha az lenne a kérdés, lehet-e sajnálni a szerencsétlenül járt embert úgy, hogy ő is tehetett a sorsáról.
Bese Gergőt, a most felfüggesztett dunavecsei plébánost nem ismerem. Fotón láttam, ahogy megszentelte a Miniszterelnökség irodáit, és ugyanezt megcselekedte a Pesti Srácok szerkesztőségével, a Megafon irodáival. Olvasom, hogy a párizsi olimpia megnyitóünnepségét Pride 2.0-nak nevezte, máskor LMBTQ-propagandáról beszélt, arról, hogy a bevásárlóközpontban már lassan minden termék uniszex, és hogy „a morális lecsúszás lejtőjén az első lépés az abortusz legalizálása, a szélsőségesen felpuhított eutanázia-szabályozások bevezetése, és a melegházasság a heteroszexuális házassággal való egyenrangúsítása”.
Fantasztikus, de a romlott nyugatról behurcolt mételyről a szenegáli regényben is lehet olvasni. A neves egyetemi tanár barátilag megrója fiatal kollégáját, aki a tiltás ellenére továbbra is tanítaná az irodalom szakos hallgatóknak Paul Verlaine költészetét. Ártalmas ez a makacsság – mondja az idősebb oktató –, mint ahogy kárt okoznak a melegségüket nyíltan vállaló emberek is a rejtőző homoszexuálisoknak, mert a nyíltság miatt fordult ellenük a társadalom.
A bölcs tanárról kiderül, ő csókolózott az egyházi emberrel.
A magyar valóság és a szenegáli fikció persze sokban különbözik. Például abban, hogy nálunk ilyenkor mindenki számára, színről színre látszik, hogy a NER és a közérzület, amelynek erősítésében papi személyek is aktívan részt vesznek, valójában milyen alapokra épült, és mennyire embertelen.
Bese Gergőt sajnálom – és nincs ebben a mondatban egy csöpp irónia sem –, mert nem követett el világi törvénybe ütköző bűnt, mégis ott áll nyílt színen, nyakába akasztott táblán a története. Nagyobbat bukott, mint akik többet ártottak és nap mint nap ártanak a közösségüknek és a jó ízlésnek is durvasággal, pökhendi felelőtlenséggel, türelmetlenséggel, érzéketlenséggel, vagy csak azzal, hogy bort isznak és vizet prédikálnak. Maradnak a helyükön, nem azért, mert erkölcsösebbek, hanem mert megtanultak vigyázni magukra. Nincs róluk akta.
Jó, lehet, hogy most vörös a képük, mert mérgesek.
Pedig szégyellniük kellene magukat.
