Poeta.doc

Csak az eget

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

 

Kányádi Sándor: A ház előtt egész éjszaka

(Reminiszcencia)

a ház előtt egész éjszaka

ott állt egy terepjáró

égő féklámpával állt

mintha csak éppen akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

szellőztettem már lefekvéshez

készülődve kihajoltam

ki szoktam nézni mielőtt

az ablakot becsuknám és

akkor megláttam égő

féklámpával a terepjárót

nofene szaladt ki a számon

történt valami kérdezte a feleségem

semmi mondtam csak egy terepjáró

miféle terepjáró afféle

terepjáró mondtam a függönyt is

eligazítva innen is talán

látható mondtam az

ablak sarkához húzódva

innen a függöny mögül

ha éppen kíváncsi vagy rá

nem kell a szemközti háznak is

mindent látni mondtam

egy kis eltalált odalapulással

ha a megfelelő szöget elkapjuk

csukott ablakon át is

lelátni még a járdából

is egy-két arasznyit befoghat

a tekintet még örültünk-forma

is egy picit a fölfedezésnek

mert majdnem két évtizede

élünk itt a harmadikon és

mostanig még soha nem jöttünk

rá hogy milyen aránylag

megfelelően leleshetünk

vajon ott van-e még kérdezte

későbben már a paplan alól

a feleségem hogy ott van-e

tényleg megnézem ha gondolod

megnézhetem mondtam ott állt

égő féklámpával

mintha csak éppen akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

érdekes mondtam és

kimentem a fürdőszobába

tettem-vettem még garga-

lizáltam is mert a torkom

is mintha egy kicsit

kapart volna vagy mifene

még mindig ott van

suttogta a feleségem

egy picit meg is ijedtem

ahogyan a függöny mögül

kisuttogott amikor beléptem

mellé szorultam én is

és szégyelltük mind a ketten

hogy milyen hallhatóan

ver a szívünk majd elmegy

ha megunja lefeküdtünk

vártam vártam amíg el-

alszik az asszony

akkor aztán nagy óvatosan

újra az ablakhoz lopakodtam

ott van-e még kérdezte a

feleségem s én zavaromban

azt mondtam hogy csak

az eget akartam

úgy hallottam mintha

eleredt volna az eső

és nem esik kérdezte

nem esik mondtam és

ott van-e még

ott állt égő stoplámpával

mintha csak akkor

érkezett volna mintha

éppen indulni akart volna

ott áll most is pedig

már hajnalodik ott áll

most is míg ezt a verset

kopogom mert mi mást

is tehetnék elaludnunk

már úgyis reménytelen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A művészet nem fejlődik, csak a művészi technika változik: nevetséges lenne azt mondani, hogy Tandori versei fejlettebbek, mint azok, amelyeket Arany János írt. Nem is érdemes úgy mondatot kezdeni, hogy „ma már”, amikor esetleg csak arról van szó, hogy irodalomtörténeti távlatban „most éppen” különösen népszerű, vagy fordítva, nem használatos valamilyen költői eszköz. Kányádi Sándor költészete, most úgy tűnik, az utolsó olyan életművek közé tartozik, amelyekben a metaforába, a költői képbe vetett szilárd hit jegyében jelentős versek születtek. Ady már száz éve megírta, hogy „minden egész eltörött”, de ezzel a felismeréssel sokáig csak az avantgárd nézett szembe minden következménnyel: a többiek erről a töréstapasztalatról még sokáig, mondjuk Pilinszky első korszakáig ép, egész versekben számoltak be.

Kányádi Fekete-piros című, 1979-ben megjelent kötetének az Országos Széchényi Könyvtárban található példánya az évtizedek során úgy elhasználódott, hogy újra be kellett kötni. A könyvkötők sajátos műalkotást hoztak létre: a strapabíró könyvtári műanyagból a borítón a tragikum feketéjét, a gerincen pedig a szenvedély vörösét használták – amilyen azoknak a mezőségi lányoknak a viselete, akik a kimenőnapjaikon Kolozsvár egyik járdaszigetén járják a kötet címadó versében ének és zeneszó nélküli, néma táncukat.

Kányádi metaforái, költői képei gyakran találják meg a kifejeződésüket a vidék, a természet jelenségeiben, amelyeket sokszor tájnyelvi szavak tesznek érzékletessé: ezek közül sokat egyenesen Kányádi emelt be a költői nyelvbe, tőle tudjuk például, hogy a csóka csárog, a madár a magot bebegyeli, a víz pedig fagypont alatt megszajzik.

Annál érdekesebb A ház előtt egész éjszaka látszólag eszköztelen kopársága. A sivárság ma az irodalomban különösen népszerű, de művészi bemutatásának ugyanazok a feltételei, mint általában az ábrázolásnak: a költőnek a feketét, a szürkét is muszáj saját magának kikevernie, nem lehet a vászonra csak úgy kinyomni a tubusból. A „garga- / lizáltam” sortörése vagy az olyan szófűzések, mint a „miféle terepjáró afféle terepjáró” vagy a „milyen aránylag megfelelően leleshetünk”, illetve az ilyen mondatok: „vajon ott van-e még kérdezte későbben már a paplan alól a feleségem hogy ott van-e tényleg megnézem ha gondolod megnézhetem mondtam”, mind egy Kányádiétól különbözőnek ismert versfelfogás nyomait viselik magukon. Petritől vagy Tandoritól előbb várnánk a szavak ilyen széttördelését, a mondatszerkezet ilyen szétfecsegését – csakhogy ők közben színesebbek. A megfigyelés témáját a magyarországi költészetbe Petri vezette be A személyi követő éji dalával, amely a maga dühös találékonyságában mégis olyan színes, mint egy irizáló olajfolt, vagy legalábbis mint egy rendőrkutya fényes szőre.

Kányádinak ebben a versében nyoma sincs tájszavaknak, költői képeknek, de még kötött formának sem. Nincs szenvedély és tragikum, mint a Fekete-pirosban vagy a címét ugyanerre a kettősségre építő Sörény és koponyában. Fény, szín csak a terepjáró féklámpájából jön, csak az ormótlan autó létezik, amely úgy foglalja el a vers terét, ahogy a ház előtti sávot: folyamatos feszültséget teremtve – „mintha csak éppen akkor / érkezett volna mintha / éppen indulni akart volna”.

Nem jött sehonnan, nem megy sehova, csak ott áll egész éjjel, minden megragadható előzmény vagy következmény nélkül. Miközben a versben mégiscsak vele összefüggésben létezik és belőle következik minden: ez az épp megfoghatatlanságában olyan fenyegető autó annyira tevékenyen parkol, hogy szinte még a fürdőszobába és a paplan alá is követi a megfigyelőt. Olyan buzgón tétlen, hogy megnézni is csak óvatosan ajánlatos, sőt, jobb nem is venni róla tudomást: „semmi mondtam csak egy terepjáró”.

Pedig egy terepjáró, az nem semmi.

Muszáj újra és újra megnézni, ha máshogy nem, akkor „egy kis eltalált odalapulással”. Külön érdekes, hogy ebben az értelmet és biztonságot nélkülöző, kafkai világban épp az oldalpillantás kényszerű trükkjéből származik valami groteszk meglepetés: „még örültünk-forma is egy picit a fölfedezésnek mert majdnem két évtizede élünk itt a harmadikon és mostanig még soha nem jöttünk rá hogy milyen aránylag megfelelően leleshetünk”. A versbeli alak egyetlen esélye, hogy ő is szemmel tartja a megfigyelőt, és feljegyzi a tapasztalatait, például az ablak mellőli megfigyelés szabadságának nyomorúságát: „ha a megfelelő szöget elkapjuk csukott ablakon át is lelátni még a járdából is egy-két arasznyit befoghat a tekintet”.

A szemlélődő persze ezzel nem sokra megy: a vers végkicsengése vigasztalan, amit az ideiglenesség érzése sem enyhít, sőt, inkább fokoz. A Ceaușescu-diktatúra reménytelenségéről van szó? Általában az önkényuraloméról? Egy különleges léthelyzetéről? A költészetéről? Vagy az egész életről? Akárhogy is, ez az utolsó szava ennek a szinte teljesen metafizikátlan versnek, amely csak egyetlen pillanatra nyílik ki, váratlanul, egy szinte csak a hiányával jelen lévő másik távlat irányában, felfelé, amikor nem sokkal a vége előtt a férj ezt az igazságot füllenti a feleségének: „csak az eget akartam”.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/6. (02. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...