Ha ki akarjuk jelölni e tárgyat, akkor mindenekelőtt magára az utazásra és a kacskaringókra kell irányítani a tekintetünket. „Ezzel meglett irományaim »műfaja«: kezdet” – írja Lábass az első kötet négyszázadik oldala táján, majd valamivel odébb így folytatja: „Nem esszék tehát ezek az írások, nem valami tökéletesség elérésére tett kísérletek, csak új meg új kezdetek sorának – a folyamatnak – fejezetei, lépések.” Ám legyen bár egy utazás mégoly végtelenbe tartó és befejezhetetlen, az első lépés mindig emlékezetes marad. Lábass Endre utazása egy könyvfelütéssel veszi kezdetét. 2001 januárjában találomra kinyitja a 19. század végi amerikai szótár, a Century Dictionary egyik kötetét, és rábukkan a compass szóra, a szó jelentését megvilágító idézetek között pedig Sir John Mandeville soraira, majd e valószínűleg sosem létezett középkori angol utazó nyomába szegődik. És innen már nincs megállás.
Lábass maga a „könyvek közti viselkedését” a csavargáshoz hasonlítja: „kinyitok egy könyvet (…), ott megakad a szemem egy ismeretlen néven, az újabb élet magával ragad – új út a labirintusban, veszélyes lejtő buktatókkal, szirtekkel tele”. Valóban, a nagyvárosi kószáló, a flâneur jól ismert figurája áll előttünk, aki ezúttal nem passzázsok és árkádok útvesztőiben bolyong, hanem réges-régi könyvek között. Angol irodalomtörténet ide, régiségek oda, már az Árnyékkereskedő előzménye, Lábass korábbi olvasónaplója, A madárfészekárus (Orpheusz, 2002) is szemmel láthatóan zökkenőmentesen illeszkedett a szerzői oeuvre további darabjai, a Budapestet keresztül-kasul feltérképező esszé- és fotóesszékötetek közé. Lábass könyveit ugyanis egytől egyig az objet trouvé, vagy mondjuk úgy: a lomizás logikája működteti. Bóklászni, nyomokra bukkanni, szagot fogni és új irányokba indulni – folyamatosan tanulni, de nem feltétlenül az iskolai értelemben. Ebből a logikából fakad az is, hogy az Árnyékkereskedő egyes fejezeteinek vagy futamainak gyakorta hirtelen-váratlanul szakad végük: nincs lekerekítés-lezárás, mert a kószálást lezárni nem, csak abbahagyni lehet.
Mindez pedig nyilvánvalóan kihat az olvasó stratégiájára is – pontosabban az olvasó szabad kezet kap ebben a három kötetben. Hiszen kezdheti az elején, és haladhat szép sorban az esszék útvesztőiben, de fel is ütheti bárhol bármelyik kötetet, vagy éppen ugrálhat ide-oda a fejezetek között. A kultúra labirintusa elvileg végtelen bolyongásra hív, ugyanakkor Lábass Endrétől mi sem áll távolabb, mint hogy ez a tény szkepticizmussal töltse el. „Az úgynevezett pozitivizmus – írja – sokszor valódi mentőangyalunk lehet, a száraznak tűnő milliónyi adat Isten fegyvertára a gonoszok hazugságai ellenében. A rossz mindig elhallgat valamit. Nem tud, hanem tudni vél, és letagadja azt, ami nem támasztja alá hazugságait. Ezért az emberiség mérföldkövei, angyali üdvözletek a felvilágosodás nagy enciklopédiái.”
Mindazonáltal az Árnyékkereskedő labirintus- vagy kollázsszerkezete sajátos fénytörésbe állítja mind a kötet anyagát, mind az elbeszélőjét. Lábass Endre megidézi könyve lapjain Mary Shelley regényhősét, az utolsó embert, aki magányosan bolyong a kihalt Róma néptelen palotái és templomai között. A kultúrának az Árnyékkereskedő révén kirajzolódó képe ugyancsak könnyen tűnhetne efféle grandiózus és elhagyatott rommezőnek, vagy maga Lábass is egyfajta Robinsonként jelenhetne meg a könyvek hordalékaként összetorlódott, lakatlan szigeten. A rommezőhasonlat azonban figyelmen kívül hagyná, hogy a rom a flâneur szemében nem halott, hanem igencsak eleven tér. Idézzük csak föl Lábass első kötete, Az ünnep (Magvető–JAK, 1987) fantasztikus felvételeit a süllyedőben lévő Budapest romos épületeiről vagy éppen pályafutásának kezdetét felidéző szavait a jelen kötetből: „az 1950-es években még sötétszürkén, kihaltan porban aludt Budapest. Semmi nagy ötlet nem volt abban, hogy gyermekkoromban fényképezni kezdtem a napsütötte vagy hűvös árnyékba bújó, penészillatú romokat. Azt sem gondoltam, hogy tetszeni akarnék e képekkel bárkinek. Titkos haditudósítónak éreztem magam.”
Ami pedig a Robinson-hasonlatot illeti: ezen a beláthatatlan kiterjedésű szigeten Lábass nincs egyedül, hiszen kalandozásai közben folyton-folyvást új hősökbe, rokon lelkekbe botlik. Ez a hely nemhogy nem lakatlan, de gigászi alakoktól nyüzsög: jól megfér benne a műkedvelő angol sakkzseni az Ezeregyéjszaka 19. századi angol fordítóival, a tatár birodalmat bejáró örmény király a holdutazás kora modern íróival, a 14. századi arab világutazó Dickens korának legnagyobb brit bohócával. Lábass célja épp ezeknek a találkozásoknak a létrehozása, a stratégiája pedig messzemenően tudatos: „Magunkat valakinek alárendelni, tulajdonképpen az egyik megoldás önmagunk meghaladására.” Hozzáteszi ugyanakkor, hogy nem egy-egy választott mester követésére gondol, aki „saját kötöttségeinek hálójába szőhet minket is”, hanem az előre nem tervezett rábukkanásokra, a véletlen személytelen mechanizmusára bízza magát.
Önmagunk meghaladása azonban nem áll szemben az esszé műfajának eredendő személyességével. Bármennyit is kóborol Lábass az elmúlt századok fantasztikus alakjai és kulturális emlékei között, a személyes élettörténet rétegei is ott találhatók a palimpszesztrétegek sorában. A Bohócemlékiratok című esszé lábjegyzeteiben például egy keserű családtörténet árnyéka húzódik, a Mandelli Dávidról, a „párisi magyar diogenes”-ről, e különös figurákat felvonultató kötet talán legkülönösebb alakjáról szóló fejezet pedig bízvást olvasható önportréként is – különös tekintettel a Mandelli halotti maszkjáról szóló, Sziveri János versével megemelt zárlatára.
Lábass Endre olvasónaplója egyszerre rendelkezik valamiféle szemérmesen adagolt drámai töltettel és a nagy mesegyűjtemények kaleidoszkópszerűségével. Ez a kettősség teszi magával ragadó olvasmánnyá az Árnyékkereskedőt. És persze a hang, a szerző közvetlen-kollokviális hangja; ahogy az utópista észak-amerikai mintakolóniák kudarcát egy odavetett, lakonikus mondattal kommentálja: „Nem volt a szabadsághoz elég rabszolgájuk”; vagy ahogy az ausztráliai fegyencgyarmat kormányzójának reformer pontrendszerét átszámítja a saját életére, levonva a végső mérleget: „Életünk 20 000 Korbácsütés.”
Ezt írja Lábass John Ogilbyről, a 17. századi tánctanár-színháztulajdonos-könyvkiadó-térképészről: „Amint valami kis fogást talált a világon, rögtön halhatatlan dolgot hozott létre. Egy könyvkiadói életművet, Írország első színházát, Britannia útjainak első térképét – és pár kecses piruettet.” A festő-fényképész-színházcsináló-író Lábass Endre Árnyékkereskedőjének első kötetében a 649. számú lábjegyzet ötrészes brit olvasónapló-sorozatot ígér, e jelenlegi három mellett még két újabb kötetet. Olvasói kíváncsian várják hát, hogy miféle újabb kis fogásokat talál majd a világon.
I. Üvegsziget, II. Varázscsomó, III. Mutabor; Kortárs Kiadó – Magyar PEN Club, 2017; 592 + 288 + 504 oldal; 4500 + 3000 + 4500 Ft
