Nora Ephron, a Harry és Sally írója jegyezte meg néhány hónappal halála előtt a Casablancáról: „Hányszor lehet megnézni? Sohasem elégszer.” Ephron rövidke cikkében többet mondott minden idők egyik legnépszerűbb filmjéről, mint a manhattani New School tanára, Noah Isenberg egész könyvében. Friss Casablanca-monográfiája ugyanis a mellébeszélés minősített esete: illedelmesen körültáncolja választott témáját, a lényegről viszont mintha egy szót se ejtene.
A könyvből sokat megtudhatunk a Casablanca készítésének és utóéletének történetéről. Az előbbi még érdekes: mikor kapcsolódtak be a nagyszámú írócsapat tagjai, hogyan értett szót egymással a számos különféle nemzetiségű alkotó, köztük az angolt híresen rosszul beszélő Kertész Mihály? Az utóbbi viszont két óra alatt összedobott Casablanca-évfordulós blogbejegyzéseket idéz. Kit érdekel, hogy operatőri Emmy-díjat kapott az 1983-as sorozatfolytatás? Miért kell arról olvasnunk, hogy 2012-ben Casablanca című számot adott ki a Low
Deep T nevű brit deephouse-előadó, amelyet 20 millióan tekintettek meg a YouTube-on? Isenberg az efféle töltelék infók ömlesztése közben még véletlenül sem árulná el, neki miért fontos a Casablanca, szerinte mi a „titka”, hogyan értelmezi ő a filmet.
A csüggesztően gondolattalan könyvben mindössze néhány jó sztori marad, például Paul Henreidről, aki nyílt szexuális ajánlatot kapott egy dallasi hotel vécéjében, miközben odakintről női kórus kiabálta, hogy tegye boldoggá merész rajongóját. És elolvashatjuk, mit mondtak az Isenbergnél inspirálóbb és eredetibb filmtudósok a Casablancáról – az, hogy David Denby a „legnyájasabb” hollywoodi filmnek nevezte, önmagában izgalmasabb, mint száz Isenberg-oldal. A fordítás eközben a „fikciófilm” vagy a „megszövegezés” kifejezésektől szenved.
Fordította: Prekop Gabriella. Európa, 2017, 256 oldal, 3990 Ft
