Az úgynevezett politikai elemzők és politológusok a politikáról úgy szoktak beszélni, mintha volna racionalitása, mintha megfontolt lépésekből és viszontválaszokból állna, mint, mondjuk, a nemes sakkjáték. Maguk a politikusok pedig értelmesnek tartják a saját országos tevékenységüket, mely a nemzet múltját és jövőjét építi, a szabadságot, a jogállamot stb. védelmezi, ezért meg azért, ennek meg annak ellenében harcol, küzd. A politikát csak a kiszolgáltatottak, más szóval az egyszerű adófizető állampolgárok szokták disznóságnak (aljasságnak, hazugságnak, lopásnak, átverésnek, nyerészkedésnek, bűnözésnek stb.) tekinteni; ők nem hiszik el, hogy a politika itt és most a közjó érdekében végzett, az érdekeket összehangoló, a szabadságot, az igazságosságot, a jólétet és a jóllétet a legfőbb értéknek tekintő cselekvés.
Disznó módjára
Kerékgyártó István, aki, mint olvasom, fiatalabb korában üzletember és politikus volt, tehát a „felsőbb körökben” mozgott, ezúttal szerzőként a kiszolgáltatott, civil emberek nagyon kritikus világlátását veszi alapul. Ha a politika disznóság, akkor nem a racionális, kommunikatív ész feltételrendszerében kell gondolkodni róla, hiszen a disznóság nem a racionális ész rendje szerint funkcionál. A disznóságnak másmilyen a struktúrája és az ok-okozati rendje, a motivációs láncolata; máshonnan ered és máshová tart. Nem a közügyek rendezésének művészete, és végképp nem „alkalmazott életszeretetként” felfogott politika, ahogy Hannah Arendt fogalmazott hajdanán. Az ösztönökről és ösztönsorsokról, a tudatalatti, féltudatos és szublimált vágyakozásokról, a test óhajairól írva Freud alaposan kifejtette a „disznóság” mibenlétét és kacifántos működésmódját. Az író képeket, történeteket, modelleket, példázatokat konstruál, hogy megmutassa ugyanezt a közélet terepén, a pszichoanalízisből ügyes irodalmi eljárásokkal átvágva a diktatórikus társadalom mélystruktúrájának szemléltetésébe.
Az író úgy tesz, játékból, mint aki szó szerint veszi a metaforát. A főhősnek gyerekkorában falun volt egy kedvenc disznaja, amely – vagyis aki – disznóvágás után a disznómennyországba került át, és onnét szemléli szívének kedves kisgazdájának ügyes-bajos dolgait. Persze nem kritikus szemmel, hiszen ő csak egy disznó, hanem szeretettel, meghálálva a sok feledhetetlen vakargatást, feledve, hogy kis gazdája kénytelen-kelletlen a feláldoztatásánál is asszisztált. Itt kezdődik a felmentések sorozata. Miért ne gondolkodhatna így egy sertés, aki a mennybe szállva mindentudó elbeszélővé változott; törhetik a fejüket az irodalomtudósok az utóbbi fogalom, mondhatom, sikeres megtestesülésén. Az író borsot tört az orruk alá.
A megistenült malac mindent lát és mindent tud, de disznó módjára: csak és kizárólag a szeretett gazdáját látja és hallja, más nem érdekli, csak az ő motivációit és érdekeit tartja szem előtt, minden más személy csak hitvány szolga. A koca az abszolút önzés manifesztációja. Azé az önzésé, mely nem is ismeri az önzetlenséget, ezért ellentéte sincs: a mindenné válik. Igazán jól megcsinálta Kerékgyártó az önzés irodalmi kivetítését. A főhős egetverő egoizmusát a mennyei egoizmus teljes mértékben legitimálja. A főhősnek az égi koca az ismeretlen istene, akinek pedig az evilági főhős a mindene. Nem mintha ez hitvallásuk lenne nékik, csöppet sem teoretikus vagy teologikus elmék, viszont így élnek és cselekszenek.
Van-e ebben költői logika? Van. Ha a fabula keretfeltételeit elfogadjuk, akkor egy karriertörténetet fogunk kapni – úgy, ahogy ezt a szőke disznó mosolygós szeme látja –, amely ismerős lesz számunkra. Ebben a feltételrendszerben a politika művelése mélyről jövő ösztönös késztetés és szépen kifejlődő hajlandóság, amelynek értelme és célja a hatalom. Mélységes, multiorgazmikus gyönyör fakad a minél több ember fölött való minél teljesebb hatalom megszerzéséből és annak minél hosszabb ideig tartó gyakorlásából. És innen nézve még Hannah Arendtnek is igaza lehet, amennyiben az életszerelem sajátos gyönyört (a híres jouissance) jelöl, melynek fontos komponensei a bosszú, az elégtétel és a saját életerő narcisztikus élvezete. Az úrgyűlölet átbukfencezik önmagán és aktív, győző energiává változik, miközben erejét pont a múltban elszenvedett sérelmek megbosszulásából, tromfolásból és a truccolásból meríti.
Kerékgyártó érdekes neveket talált ki, ezek kelet-közép-európai és balkánias, szlávos halandzsanevek, amelyekben jelentések bujkálnak, jó a hangzásuk és mulatságosak. Luko Voditi a főhős neve (vodi ti = vezess te, szerbhorvátul), aki egy isten háta mögötti faluban, a Neznatan megyei Zablateniben nőtt föl (Jelentéktelen megyei Sárontúl), a részeges apja (Matej) rendszeresen verte, amit az anyja (Maria) szótlanul tűrt. Aligha lehet pszichológiailag vagy irodalmilag eltúlozni a patriarchalizmus durvaságát, a gyerekkorukban brutálisan vert emberek sérüléseit. A regény nem lélekábrázoló, viszont a pszichológiai logikája passzentos: a frusztrációk feldolgozásának, a felemelkedési vágy erejének a szemléltetése, a féltékenység és a bosszúállás logikájának a bemutatása jól sikerült. A regény egyik erényének tartom, hogy mindennek az erotikus jellegét sikerült kidomborítania az írónak. A politikai elemzők ezt mindig mellőzik, pedig valószínűleg innen jön az ilyen – disznó – politikusok vonzereje. Nem az vonzó, amit mondanak, hanem a libidójuk.
Nincs lelkiismeret sem
Mellőzni lehetett volna az „egy vezér ifjúkora” alcímet, enélkül is világos, hogy Luka Voditi karrierjét milyen aljasan mély szenvedélyek viszik előre, hogyan lesz a pályáját ökölvívással indító suttyó kölyökből a katonaságnál besúgó, aztán kvázi ellenzéki értelmiségi, s végül államelnök. Ez a folyamat kellő részletességgel és vaslogikával van prezentálva, nem kellett volna túlmagyarázni. Az utolsó lapra is odabiggyesztve, hogy „tudta, hogy egyszemélyes csúcsra jutott, ami végtelen magánnyal jár, de mégis nagyszerűnek érezte, mert csak egy ember érheti el, aki ekkor átélheti az igazi hatalom mámorító élményét, és merevedése támadt” (352.). Ezt az értelmezést nyugodtan a kritikusokra hagyhatta volna az író; egy disznótól mégse várunk ilyen szakszerű és érzékeny magyarázatot.
Elég lett volna, ha a naiv és a védencében hívő mennyei disznó azt mondja el, amit lát és hall, a történeteken keresztül az olvasó úgyis belátja, hogy a politikai hatalom, melynek a financiális hatalom (bár nem lényege, de) szükséges része, és a megtorlás kéje nem csekély része az élvezetnek. (Hogy kin mit torol meg a vezér, azt is meg fogja tudni az olvasó, és közismert személyekre fog gondolni, habár ez nem kulcsregény.)
Lelkiismeretlenség nincsen ebben a „voditi” világban, mert nincs lelkiismeret sem; azt már az apa kiverte a kisfiából. Lukának van lelke és van önismerete, tudja, hogy honnan hova tart és mikor kit kell átvernie, elárulnia, kidobnia, megaláznia. Van tehát az ilyen szerzeteknek sajátos etikájuk, melynek minden egyes pontját az önzés és a hatalomvágy formálja, nem kis munkával. Nem lehet velük vitatkozni – Luka felesége, Sveta (=világ) és a régi-új kollégái, mondjuk Wurm (=féreg) sem tudnak –, mert teljesen immunisak arra, amit a rajtuk kívüli világban erkölcsnek élnek meg a régimódi karakterek, mint például Brodaty (=szakállas). A közügy és a személyes ügy párosodik náluk; a közügy: meg van baszva. Még csak nem is át, ezek nem úgy fogják fel a politikusi tevékenységüket, hogy bárkit átbasznának, ugyanis nem léteznek tőlük teljesen független egzisztenciák, vagy ha igen, hát nem sokáig maradhatnak függetlenek.
Nagyon érdekes egy ilyen disznó politikus karaktere, lelke, szellemisége. Hogy milyen lenne a nem disznó politikus, az ebből a regényből nem derül ki, mert ebben a kelet-közép-balkáni csehóban nincs erre vonatkozó tapasztalat; a múltban volt, de az nem vált nemzeti vagy nemzetközi örökséggé, ellenkezőleg, kifejlődött egy disznó politikai kultúra, amelyet legitimálnak mindazok, akik komolyan veszik, részt vesznek benne, és nem teremtik meg azt a szatirikus distanciát, amit Kerékgyártó elmésen kialakított ebben a regényében. Ez a distancia nem arról híres, hogy röhögni lehet mindenen, hanem arról, hogy élesben megy és következetes. A következetességhez az is hozzátartozik, hogy a tapasztalatból tanul. Amit Magyarországon és környékén tapasztalunk meg politika gyanánt, olyan antropológiai és szociálpszichológiai tudással gazdagít bennünket, melyet így, szatirikus formában nagyon jól ki lehet fejezni, jobban, mintha Habermast idéznénk. Hiszen ami ebben a kócerájban történik, távol áll a demokráciától. Ez nem egyéb, mint…
Kalligram, Budapest, 2020, 352 oldal, 3990 Ft
