Ottlik Géza: Bukott kontrakt (részlet)
Még gúnyolódsz? Tudod, legjobban bánt, Ha nem teljesítem kontráimat. Szerencséd a sátán ajándoka, Mert ilyen igazságtalan bukás még Tisztességesebb és megfontoltabb Játékost, mint én, nem ért. Közel négy És fél értékütésre adtam azt A kontrát. Galád sors és a pokol Minden szerencséje, ami tehozzád Szegődött s becstelen, erőszakos Teljesítésre törő játékod, Mik aláásták életem nyugalmát S okává lettek szörnyű vesztemnek. Te pedig gúnyolódsz. A véredet Megtagadod. Esésemet könnyű Szívvel veszed. Talán kívánod is. És mindezt apánk öreg paklijával, Te testvér! Fiú! Ó, zöld bridgeasztal, Nem rendülsz meg, nem roskadsz össze hát? Te szkorlap, a kéz alatt nem gyúlsz-e fel, Amely e bűnös mansprémiumot Rója reád? És kártya, vén barát, Az irtózatban nem válsz semmivé? |
Ottlik Gézáról, a valaha volt egyik legjobb magyar regény, az Iskola a határon írójáról világhírű angol bridzskönyvének egyik kritikusa jól értesülten megjegyezte: „hazájában szépíróként is ismert”.
Az író már a harmincas évek közepén, huszonéves korában bridzs-, korabeli helyesírással bridge-rovatot vezetett a Budapesti Hírlap hétvégi kiadásában, a Vasárnapi Ujságban. Egy idő után (nyilván) megunta, hogy csak puszta játszmaleírásokat adjon, hát kitalálta Fülemüle (eleinte Fül) Zsigát, Bűbáj Babucit, Szabadkai Tutyit meg a többi léha felső középosztálybeli alakot, hogy az ő figurájukkal tegye elevenebbé a sorozatot.
Egyszer valóságos humanista beszélgetést írt a bridzs és az irodalom kapcsolatáról: a Carreau – értsd: Káró – Cleopatra („szép és elmés, de izgatott asszony”),
Pique Szilveszter abbé („csúnya és unalmas, de nyugodt papember”), Coeur Astaroth („asszír borotvaszappan-gyáros és költő”) és Trèfle Kain („de La, le Duc, sovány munkanélküli és regényalak”) részvételével folyó beszélgetésben nincs se játszmaleírás, se feladvány, az alkalmi szereplők a bridzs és az irodalom kapcsolatáról elmélkednek, és közülük ketten is nehezményezik, hogy a kártyajáték W. S. Maugham és Csathó Kálmán egy-egy írásában is csak kellék, kulissza, hogy a körülmények sportszakmailag nem elég reálisak.
Az abbé magyarázza el a helyzetet. Szavai szerint az író a saját témájával szemben elfogultan egyoldalú, és nem törődik azzal, hogy a háttér pontosan megrajzolt legyen. De nem is kell, hiszen „egy középiskolai tanártól is megtudhatjuk, hogy a rómaiaknak nem volt ingaórájuk – micsoda tébolyult pazarlás lenne ilyen bölcsességek hirdetésére Shakespeare-t használni”.
Aztán van Ottliknak a rovat hírei között egy sajátos glosszája, ezzel a címmel: Túlságosan világos nyakkendők a bridgeversenyeken. A szerző egyszer egy bécsi nemzetközi versenyről is tudósított, ahol pedig a „trópusi frakkszabású zakó” – talán a spencer néven ismeretes, farok nélküli frakk – és a sztepptáncosnőkre jellemző bő nadrág viselését is nehezményezi.
A teljesen abszurd írás így ér véget: „Elkeserítő és elképesztő művészietlenség árad e mögül a rövidre szabott zeke mögül, az ocsmány barna kalapok alatt pedig néha egészen kiváló agyvelő van, és annál végzetesebb és tragikusabb hibát sejtet ez a minden emberi artisztikum iránt való érzéketlenség. Ez már nem a jó modor, ez már az emberi fajhoz való tartozás, az élet stiláris felfogásának a kérdése. Ami fontosabb még a kártyánál is. Mert nemcsak végzetesen tragikus, hanem egyenesen kellemetlen. A magyar bridge ügye itt reménytelenül hátul maradt. Csak ennyit óhajtottunk hírül adni.”
Ottlik szemlátomást korlátlan bizalmat élvezett a szerkesztője részéről, ha ilyen ámokfutásokat is megengedhetett magának. És ez még nem is a rovat legfurcsább írása. A pálmát (mellesleg Ottlik Pálma, az író sokkal idősebb nővére, a regények Júliájának modellje ugyancsak szerzője volt a lapnak) alighanem az olvasói levelekre írt válaszok viszik el, közülük is kettő: az, amit a legjobb barátjának, és amit a leendő feleségének írt. A Debreczeni Gyöngyinek írt válasz így végződik: „azt tanácsoljuk, tanulmányait ne hanyagolja el, sem a síelés, sem a bridzs miatt, mert a magyar pórázfejlesztés ügye egyik élharcosát veszítené el önnel. Kezét csókoljuk.”
Az Örley Istvánnak írt választ teljes terjedelmében idézzük: „1. Nem. 2. Magunk sem tudjuk, hogy pénteken jobb-e, vagy kalap nélkül. 3. Ön, mint ismert nevű katonai bridzsező igazán tudhatná, hogy csak fenolftaleinnal kezelhető. 4. Ostobaság. 5. Bozontos. 6. Igen. 7. Igen. 8. Adu ásszal. 9. Bridzs.”
Ottliktól csak évek múlva közölt először a Nyugat, érdemes felidézni, hogyan emlékezett erre öregkorában: „Az irodalom pontozásra megy, mint a szertorna vagy a műkorcsolyázás, sajnos. Mégis, akkor volt egy kivétel: a Nyugat. Acélszalag és kronométer. (…) 1939-ben a Nyugat elfogadta egy hosszú novellámat, és olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam. Ha a százméteres síkfutás olimpiai bajnokságán kívül megnyerem a kétszázat is, körülbelül ennyit ért, amikor Babits elfogadta A Drugeth-legenda című novellámat.” Vagyis a bridzsrovat vezetése idején még jócskán pályakezdőnek számított, mégis olyan különleges irodalmi teljesítményt nyújtott, ami a maga helyén és a maga szürreális voltában alighanem példátlan a magyar irodalomban. A rovat egyik különlegessége volt a versben írt Bukott kontrakt című játszmaleírás is.
Van Ottliknak egy emlékezése, amelyben azt eleveníti fel, hogy amikor leadta, majd visszavette az Iskola a határon első változatának tekinthető Tovább élők című regényt, Schöpflin Aladár hogyan reagált a kéziratra. Ottlik azt olvasta ki a legendás szerkesztő reakciójából, hogy Magyarországon nincs jó léha író: aki jó, az nem léha, aki meg léha, az nem jó. Ebben – azóta is – lehet valami, bár úgy tűnik, a harmincas évek közepén mégiscsak volt egy ilyen – legalább egyelemű – halmaz. Csak ennyit óhajtottunk hírül adni.
