Könyv

Az Eurocity kísérőfüzetéből mindent megtudtam soha nem leendő úticéljaimról (s az árakról), aztán a szellemibb és érzékibb és informatívabb örömökre ott volt a News magazin (történetesen, s ugyanígy: "akkor ez Ausztria).

Van egy épület az Állatkert meg a Vidám Park között, amit tényleg csak annak lehet használni, aminek építették: cirkusznak. A Fővárosi Nagycirkusz (FNC) az ország egyetlen "kőcirkusza", több mint ezer nézőnek készült, és már évek óta annyira veszteséges, hogy az csak na.

Erre a pillanatra várok, mióta csak elkezdődött: hogy, babitsosan, legyen vége már. A csütörtöki Esti mese álcáját öltő hittérítésnek, ami közvetlenül azután kezdődött, hogy Peták lett a ház ura (tehát feltehetően még elődje idején tették a műsorfolyamnak épp e nagyon érzékeny pontjára). Akinek nincs kisgyereke és/vagy buzgó hívő, tán fel se fogja, miről beszélek, de annyit azért megtehet, hogy megpróbálja. Volt tehát egy angol sorozat, történetek a Bibliából: nem mozgó animáció, hanem szép akvarellek sora, Venczel Vera és Kovács István, az Egri csillagok emberpárjának narrációjával (kíváncsi volnék, vajon az eredeti női hang, Jane Campion is olyan túlzóan áhítatosra vette-e, mint V. V.). Szóval ez ment hónapokon át, és az a szülő, aki nem akarja vallásossá nevelni a gyerekét, kénytelen tűrt, mert Esti mesét nézni muszáj. De a Biblia nem mese. A Biblia nem kisgyereknek való. A Bibliát minimum középiskolás korban kell olvasni, amikor az ember már képes lehet önállóan eldönteni, akar-e hinni a leírtakban, vagy sem, rá akar-e kérdezni dolgokra, vagy sem. A hittan sem közös tanrendbe való, a közszolgálati televíziónak sem lett volna szabad megsértenie a közös Esti mesét: a Gyermekbiblia helye a vallási műsorok között lett volna. Én egyszerre néztem felnőtt- és gyerekszemmel - a gyerekeimmel együtt -, és csak megerősödtem ateizmusomban: sikerült ellenszenves, kegyetlen és kifejezetten önző alaknak látnom az Urat, aki szeretetet próbál kizsarolni maga iránt. Komolyan mondom, a Psycho kádjelenetéhez foghatóan félelmetes volt, ahogy Ábrahám az Úr parancsára feláldozni készült drága egyetlen fiát, Izsákot, vette elő a kést, tuti Hitchcock-vágás, aztán a Magasságos megkegyelmezett a gyereknek, viszont lemészároltatott helyette egy áldozati bárányt (mintha ez nem volna kegyetlenség). A fiam négyéves volt, amikor ezt látta, érzékeny, értelmes gyerek, nem tudni pontosan, miből mit fog fel. Azt kellett látnia, amint egy hozzá hasonló fiúcskát visz megölni az apja, aki aztán legyilkol egy ártatlan állatot. Színtiszta horror.

Végleg over a game, vége a hosszú játszmának, bezárt a Fiatal Művészek Klubja. A "gettó, hol mindenkit ismerünk", nemzedékek sorának jelentett valamit, mindig mást, de mindig fontosat. Közben lepergett a 60-as évek konszolidációja, a 70-es évek neoavantgárdja, a 80-as évek new wave-je, eljött a 90-es évtized, hogy végképp eljelentéktelenítse a helyet, ami politikailag érdektelenné vált, minden más tekintetben meg egy lett a sok közül. Most mi elsztorizgatunk, de egyszer valakinek meg kellene rendesen írni ezt a 37 évet, az FMK történetét, az alapításáról szóló javaslattól kezdve, amire ráharapott a frissen zászlót bontott KISZ, egészen a földszinti görög étteremre dobott Molotov-koktélig, ami már tényleg olyan volt, mint rajtlövés visszaszámláláshoz.

Kié lehessen 830 darab magyar film forgalmazási joga - alapvetően ennek a kérdésnek sikerült a parlament kulturális bizottsága előtt összeugrasztania a filmszakma, illetve a kormányzat képviselőit önmagukkal és egymással. A vita többé-kevésbé nyilvános folydogálásának évei, majd mostani kirobbanása után a kormány májusban dönteni akar, punktum.

Ornette Coleman (1930) altszaxofonos és zeneszerző 1957-ben hozta össze azt a formációt, amellyel 1958-tól zenetörténeti jelentőségű felvételek sokaságát rögzítette. Később többször visszavonult, majd újjászervezte együtteseit, megtanult trombitálni és hegedülni, írt vonósnégyeseket és filmzenét. A hetvenes évek közepén a nevéhez köthető a nowave vagy a jazzpunk elindítása. Õ az utolsó masztodon a modern jazz hőskorából, aki itt van közöttünk. Nemrég jelent meg két új CD-je, és két régebbi felvételét is újra kiadták (Body Meta, Soapsuds, Soapsuds).

Hardcore-ikon, mellesleg költő, színész, moralista, kiadó. Zenekara, a Rollins Band hazánkba is többször betört, most új albummal állt ki: Come In And Burn.

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a második könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek, ahogy megfelelt Antallról írott könyvében is. Mindkét életrajz tárgyának esetében felmerült az a kérdés, hogy az ábrázolt személyiség a történelem nagy alakjai közé sorolható-e, aki formátumával fölé emelkedett korának - ilyen személyiségként ábrázolták valaha Napóleont életrajzírói -, vagy inkább "jelenség volt", akiben szemléletes ábrázolatban megragadható egy bizonyos kor, törekvés, egy politikai helyzet vagy modell legfontosabb jellemvonásainak együttese. Aczélról elismerem, hogy nem nélkülözte a formátumot, de a fenti értelemben elsősorban jelenségnek tekintem. A könyv címe jelzi, hogy meg akarja rajzolni a személy portréját és egyben azt a kort is, amelyet jelenségként kifejezett. A cím persziflázsa a hasonló portrékönyvek címeinek: nem Aczél és kora, hanem Aczél és korunk. Jelzi, hogy az ábrázolt alak ennek a kornak a jelensége, amelyben még mindig kortársak vagyunk. Ez a kor elmúlt ugyan, de örökségként még mindenben meghatározza azt, amiben benne élünk. Lezárult múlt: lezárultsága lehetővé teszi, hogy a "jelenség" teljesen áttekinthető legyen. Ugyanakkor "élő" múlt: feldolgozatlan, értelmezésre szorul, mégpedig azért, mert jelenünkben csak ez a múltértelmezés mutathat irányt cselekvéseink számára.

Mielőtt az, hogy hé! -: tengeralattjáróról itt szó sincs, és ez a valaki, akit a név jelöl...

A múlt héten sajtótájékoztatón adták hírül: minden magyar képzőművész viszontláthatja művét a Műcsarnokban még a nyáron: az intézmény megadta magát annak a nyomásnak, amely jó éven át egy újabb Műcsarnok-üggyé eszkalálódás rémképét festhette az illetékes miniszter falára.

Borneo és Terebess magyar volt és magyar lesz. A könyvpiacot eddig is belengte a keleti portékák fűszerillata, most újabb kiadó, a Terebess vert sátrat a piactéren, szemrevaló áruk (majd elárulom az áruk) kínálják magukat a ponyván. Nem ponyvák, bár a Hindu erotika az aluljárókban is elkelne. Csinos, karcsú kötetek, mind reprint kiadás, de tudnak újat mondani. Ha már unjuk az ultit és a dominót, tanuljuk meg a Mah-Jong (ejtsd: madzsong) játékszabályait, maga Chiang Lee, a londoni mah-jong-klub mestere avat be. A könyvsátor pultjára támaszkodva Naszreddin mester tréfálkozik és dedikálja könyvét (A török hodzsa tréfái). A Mikes Kelemen turnusát fölváltó csoportból Egressy Gábor, a színész Törökországi naplója (1849-1850) komolyra fordítja a szót. Liu Cung-jüan vigasztalja (Megszeretem a száműzetést). Mécs Alajos bemutatja Az ismeretlen Japánt, hatvanéves könyv, azóta volt egy háború, atombomba, a japánok nem változtak, csak bölcsebbek lettek. A bölcselethez más sátrakhoz kell sétálnunk, egyéb kiadók keleti csemegéihez (India bölcsessége; Kaczvinszky József: Kelet világossága; A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus). Az egyik sátor homályából kelet világossága, jó Farkas Lőrinc Imre szakálla dereng, már dörzsöli tenyerét, pedig csak belelapozunk könyvébe (Schmidt József: Buddha élete, tana és egyháza). A bazársor legnépszerűbb szerzője Szun-ce, három kereskedő (Balassi, Göncöl, Terebess kiadó) is kínálgatja egymást túlkiabálva és alullicitálva A hadviselés törvényeit. Erotika ide, bölcselet oda, háborúzni kell, s mióta csak felfedezték, keleten szárazon tartják a puskaport.

Elmenni, helyben lenni, visszajönni: mindnek egy közös vonása van. Mind gondatlanságból elkövetett továbbélés.

1987 februárjában nyitotta meg kapuit New Yorkban a mára Amerika- és világszerte az alternatív zenekultúra, akcióművészet és a performance egyik legfontosabb mozgalomformáló központjává vált Knitting Factory. Michael Dorf, Louis Spitzer és Bob Appel 1987-ben érkezett New Yorkba a visconsini Madisonból, hogy az időközben befuccsolt, semmilyen kitörési lehetőséggel nem biztató vállalkozásuk, a Flaming Pie Records után valami másba kezdjenek. Így találtak rá véletlenül az E. Houston Street 47. szám alatti Estella´s Caféra, amelynek rohammunkában való felújítása után adták a Knitting Factory nevet. A Flaming Pie-ból hátramaradt kis alaptőkét - hiszen az Estella´s Café bérleti díja is "csupán" havi 1800 dollárra rúgott - teljes egészében felemésztette a beruházás. Már minden készen állt, de a névadás még hátra volt: emléket állítva a jobb sorsra érdemes Flaming Pie-nak, a több lemezt megért, Bob Appel gitáros vezette Swamp Thing együttes egyik albumának címéből lett a keleti part nomád kultúráját és avantgárd művészeti hálózatát összefogó szövőgyár neve. A Swamp Thing második albumának címe volt a Mr. Blutdstein´s Knitting Factory, amely egy valóban létező visconsini gyárra utal, amelyben Bob Appel hosszú munkáséveket is eltöltött. "Az alapötlet az volt, hogy klubunk nevét minden hónapban megváltoztatjuk; Mr. Blutdstein´s Knitting Factoryról Yonah Shimmel´s Knitting Factoryra vagy Charlie Smith´s Knitting Factoryra stb. Tény, hogy egészen az utóbbi időkig szerepelt az ´s birtokos szerkezet a csekk-könyvünkben. Természetesen az első zenekar, amely a Knitting Factoryban fellépett, a Swamp Thing volt. A koncertet húsz madisoni barátunk nézte végig" - írja Michael Dorf 1992-ben megjelent könyvében, a Knitting Musicban. 1987-ben már nagyon erős volt az avantgárd forrongás New Yorkban. Angliától Japánig több száz művész érkezett New Yorkba a nyolcvanas években, hogy új közönségnek játsszon, kapcsolatokat keressen és más zenei formákkal találkozzon, vagy új formációkat hozzon létre. Ekkoriban az egyetlen, még működő hely a CBGB volt, amelynek azonban annyira eklektikus volt a programja, hogy a kísérletező kedvű alkotók csak ritkán jelentkezhettek ott produkcióikkal. Ennek az alternatív tér hiányából fakadó űrnek ellenére a Knitting Factory első koncertjeire, amelyeket Wayne Horvitz szervezett heti rendszerességgel, Thursdays at Knitting Factory címmel, alkalmanként csak hat-nyolc fizetővendéggel számolhattak a szervezők. Az igazi áttörést 1987 áprilisában John Zorn első koncertje jelentette: 120 ember nézte végig a koreai szövegnarrációval, Bill Frisell és Fred Frith gitárduójával előadott Hu Die című kompozíciót. Ekkoriban a Factory már nem csak koncerttér volt: az extravagáns fotós, Raymond Ross dzsesszzenészeket megörökítő képeiből nyílt kiállítás a klubban. Ross "teljesen excentrikus, őrült művész, aki a hatvanas évek óta egymilliónál is több fotót készített a New York-i klubokban fellépő nagy dszessz-személyiségekről. Ross a Knitting Factory felett lakott a harmadik emeleten. Ha bementél a lakásába, legalább 30 elektronikát és rádiót láthattál ott, meg persze egy csomó antennát, mindenfelé szétszórva. Ha azt mondom, őrült, akkor nagyon egyszerűen írom le azt, amilyen ő valójában."

Akit nem érdekel a kortárs tánc- és mozgásszínház, és nem figyeli a sajtóját, annak gőze sem lehet, ki merre és hogyan tapos, rúg, pedálozik az életben maradásért. Pedig úgy fest, ebben a szűk körben benne van az egész ország.