A majom április 1. és 4. között fog a vízbe ugrani, ekkor lehet ugyanis fejenként két - sorozat esetén max. három - darab, egyenként legfeljebb két méter széles vagy két méter átmérőjű, bármilyen műfajú, 1994 után készült, országos tárlaton még be nem mutatott képzőművészeti alkotást leadni a városligeti Palme Házban. Aztán lesz tíz nap, amikor összevetik a behordott művek össztérfogatát a Műcsarnok valamennyi kiállítási terének méretével, és ha netán több gyűlt volna össze, mint amennyit az adott térben normálisan ki lehet állítani, egy héttagú zsűri eldönti, kinek melyik művét adják vissza köszönettel. Ezeket április 14-18. között káromkodva haza lehet vinni, a többi ott marad, ezekről optimális esetben színes fotó készül, hogy mire május 16-án megnyílik a Magyar Szalon ´97, kézbe lehessen venni a reprezentatív katalógust is.
Kérdés persze - elsődlegesen pénz, szponzori pénz kérdése -, hogy valóban lesz-e katalógus, ha igen, milyen minőségű, de főleg, hogy mit fog reprezentálni. Vagyis hogy maga a Magyar Szalon mit fog reprezentálni. Milyen képet mutat majd a mai magyar képzőművészetről? S egyáltalán, lehet-e majd azt mondani, hogy valamit mutat a mai magyar képzőművészet állapotáról? Hányan fognak élni a lehetőséggel? Hányan nem? És miért? Mit jelent majd jelen lenni és mit távol maradni? Kirajzolódnak-e valamiféle tendenciák? Vagy csak egymás mellé rakott képek és plasztikák sorát regisztrálhatjuk majd? Kevés-e az vagy elegendő? Mi lesz több, színvonalas vagy gyenge mű? Ki ítéli ezt meg? Ki kinek hisz? S mindaz, ami június 15-ig megtölti a Műcsarnokot, hogyan viszonyul majd ahhoz a július 11-augusztus 17. között ugyanitt esedékes tárlathoz, amelyen a Műcsarnok szakemberei saját szempontjaik szerint, természetesen a Szalon jelentkezéses szisztémájával éppen ellentétes, meghívásos alapon próbálnak Helyzetkép II. - Mai magyar festészet címmel képet adni a mai magyar festészetről (folytatván a szobrászat helyzetéről 1995-ben adott hasonló áttekintést)? Hogyan viszonyul majd az erre a tárlatra meghívandó száz-százötven művész a Szalonra jelentkezőkhöz, akiknek a számát lehetetlen előre megbecsülni, de ha a Szalonért legádázabban küzdő Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége tisztségviselőinek hiszünk, akár négyezren is lehetnek. Van ennyi jó művész? Hogyan viszonyul a mennyiség a minőséghez? Könnyű megérteni, ha sok száz, esetleg több ezer ember - aki képzőművészeti alkotásokat hoz létre, de akár kvalitások, akár kapcsolatok, akár szerencse híján ez az egyetlen esélye, hogy itt állíthasson ki - kap majd az alkalmon, más kérdés, hogy a rosszindulattól egyáltalán nem mentes művészvilágban esetleg milyen lesajnáló kifejezésekkel fogják illetni azokat, akik csak a Szalon révén írhatják be életrajzukba, csoportos kiállításaik közé a Műcsarnokot. Ha elfogadjuk, hogy a Műcsarnok művészettörténészei saját intézményük reprezentatív tárlatán tényleg a legjobbakat akarják és tudják bemutatni, akkor vajon ez a krém szükségét érzi-e, hogy rajta legyen a nagy közös tortán is? Vagy tán a Műcsarnok kiállításrendezői teljes tévedésben lesznek, ítéleteikben, választásaikban behódolnak trendeknek, divatoknak, sztároknak, s éppen ezt korrigálja majd az előbb nyíló, de körülbelül azonos időben szerveződő Szalon demokráciája?
Alighanem ez a kulcskérdés, hogy tehát a művészetben, ahol nyilvánvalóan nincsenek egzakt mértékek, mégis kialakulnak szakmai és piaci értékrendek, lehetséges-e demokrácia. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége szerint - melynek elnöke, Gerzson Pál festőművész Beke Lászlónak, a Műcsarnok főigazgatójának írt 1996. februári levelében még Országos Nemzeti Tárlatnak nevezte azt a "nagy reprezentatív kiállítást", ami levélváltások, tárgyalások után Magyar Szalonként most megvalósul - lehetséges. A szövetség vezetői, 1996. áprilisi levelük szerint, a "bemutatás demokratizmusát" fontosabbnak tartják annál az "elemző" jellegnél, amit 1996. márciusi levelében Beke megfogalmazott.
A Szalon megrendezését bejelentő sajtótájékoztatón Beke László hangsúlyosan ki is mondta: "A művészet bizonyos kérdéseiben nincs demokrácia, nem is lesz." Ezzel egyértelművé tette, elvei mit sem változtak, de megadta magát a rá nehezedő nyomásnak. Konszenzusra jutottak. A Narancs kérdésére ugyan sem ő, sem Magyar Bálint kultuszminiszter nem ismerte el, hogy külső beavatkozás történt (ily módon arra sem adtak garanciát, hogy a jövőben nem fog), Magyar megpróbált jó képet vágni, Bekén kevésbé látszott ennek az igyekezete, de kívülállóként mégis nehéz másként látni a dolgot. A békésen induló levélváltás bedurvult, a sztori az országos sajtó nyilvánossága elé került, sem dátumokban, sem elvekben nem tudtak megegyezni a felek, a szövetség hírlevele cenzorként ábrázolta Bekét, s nem egészen egy évvel azután, hogy az 1/1996 számú művelődési és közoktatási miniszteri utasítás "önálló szellemi műhely"-ként definiálta a Műcsarnokot, melynek "szakmai munkájáért és működtetéséért a főigazgató felel", ötoldalú megállapodás született a Magyar Szalonról - az aláírók: a Műcsarnok, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Képzőművészeti és Iparművészeti Társaságok Szövetsége, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Művelődési és Közoktatási Minisztérium képviselői. Miért szerepelne itt a vélhetően közvetítői szerepet játszó MKM, ha igaz lenne, amit Magyar Bálint a tárca ez ügyben tanúsított távolságtartó magatartásáról mondott (hogy ebbe éppúgy nem szóltak bele, amint abba sem, hogy nyáron a Néprajzi Múzeumban kitegyenek, leakasszanak, visszategyenek vagy ne tegyenek vissza néhány vitatott Somogyi Győző-festményt)? Az ötoldalú megállapodás, a Műcsarnok alapító okiratának várható módosítása - belefoglalják majd a most felállított, ötfős igazgatói tanácsadó testületet: Néray Katalin (Kortárs Művészeti Múzeum), Kovalovszky Márta (Székesfehérvári István Király Múzeum), Passuth Krisztina (ELTE BTK Művészettörténeti Tanszék), Zsigmond Attila (Budapest Galéria), Alexander Tolnay (Neuer Berliner Kunstverein) -, a politikai síkra terelődéssel fenyegető polémia leállításának teljesen jogos szándéka, illetve az, hogy az MKM nem akar rosszba lenni művészek széles köreivel, mindezek együttesen érthetővé teszik, ha a főnök rászól a beosztottra, "muszáj!", még ha ezt hivatalosan mindketten cáfolják is.
Felelevenedik tehát a Magyar Szalon (Magyar Bálint szavaival "minősített kulturális börze"), távolabb a millecentenáriumi csinnadrattától, mint azt a kezdeményezők szerették volna, de lesz. A Műcsarnok részéről a felelősség áthárítása nagyrészt megtörtént: a héttagú zsűribe egy főt delegálnak (D. Udvary Ildikót), a több (akár tíz-) millió forintra becsült költségigényből 300 ezret állnak. Ettől kezdve a műveknek kell beszélniük. De csak egyetlen ütközet ért véget, a folytatásról nem szól a megállapodás. A Szalon kiharcolóinak benn a lábuk az ajtórésben, a precedens alapján nyilván ragaszkodni fognak a Szalon évenkénti megrendezéséhez, a Műcsarnok alighanem ritkítani próbálja majd az össznépi tárlatokat. "Legyen évente." "Ötévente." "Évente." "Ötévente." "Évente." "Ötévente." "Fejezzétek be, háromévente lesz, és kész."
Szőnyei Tamás
