...de vissza még Milánóba.
Kínomban tévét néztem (az ünnep-délutánokon, mikor a város kicsukott magából). A narancs-rozoga villamos átzörömbölt hajnalban a roppant köveken, a Cincinnato téren, ahol egy párizsias bisztró volt (zárva), neve Cin-Cin...nato; kis Magyarország, ahogy a Duna-büfé kis Párizs itt, és jobb, mint az irodalom, mert ha törzstag vagy, nem nyúlnak le, durván nem mellőződsz stb.
Átzötyörgött a kedves hangú vilusz, aztán tűzni kezdett sima suhanással a már aszfaltos utcán.
Fájt, hogy belekongatnak a narancskő-zötyörgés zajába az ünnepi harangok olyan sokat.
A tévének mindennap, hétköznap főleg, volt duma-show műsora, melyet (jellemzően) egy ellenszenves rókapofa vezetett, sok (khm) fontos személy szerepelt, még a csillagjósnőt se bírtam, a róka hölgytársát, pech, úgyszintén nem, unalmasan volt jó a külleme (mondom gyötörten), ellenben az egyetlen, aki ténylegesen tündökölt, egy performer nő volt, egy igazi (kis) díva, se szép, se csúnya, nem glamour, de tündöklet, mondom, értették dolguk a világosítók, és volt is nekik kit.
A politikusok hadovája, a rókapofa álmegértése, a kisasszonyka ámulásai és fontoskodásai közepette, és mindeneken át (és az én szívemet és eszemet várakozásra hangolva) ez az énekesnő-zongorista volt az, aki...
Én azt el nem mondhatom, a Szép Ernő úr tudná csak.
Tökéletesen magabiztos volt. Tudta, ő az, aki. A többi: futottak még.
Beült a zongora mögé (tudott zongorázni! nálam ez nagyon számít, akár az, hogy valaki ne csak avantgárd művész legyen, de a picassóság abból se álljon csupán, hogy klasszikusan rajzol), és minden másnak vége lett. Ennek a produkciónak ne legyen soká vége! Ne jussanak szóhoz a fontos személyek, az állatvédők, a horoszkóposok, Szicília erkölcseinek megmentői, senki. Játssz, subi-díva, énekeld tényleg akár a Sinatra (kiállhatatlan) sudidubi Strangers-nótáját, hát igen, őm még ezt is istenien csinálta, a díva, mondom, őm, szik. Dehogy szik!
Elköszöntem tőle, és akkor hirtelen Bécsben viszontláttam.
A felét.
Vagy valaminek a felét, aki ő volt.
Valakinek a felét.
Mert a dolgok igazak, csak nem egészen mégse, az úgy volt Bécsben, hogy rögtön első nap is elmentem az irodára, és nem soká várakoztam.
Mert megláttam ezt a valamit.
A nemzetközi fogadásközvetítő láncolat (SIS) képernyőjén ott villogott egy futam tizenegy lova közt e név: Underwaterscubadiva.
10/1, értsd, 100 schillingre 1000 a nyeremény. Jó ég! Az Underwater üzenetét (nekem mi lenne az) nem értettem, a subi és a diva elég volt. Lement 6/1-re... sebaj... és hatalmasat nyert, irodai díj levonása után 590 schillinggel lettem dúsabb.
Mentem a Csipkedőpiacra, ettem egy húszasért hatalmas adag szalmakrumplit. (Macdoni e tárgyakban - evés - hanyagolható ott.)
A haveroknak a dívámról meséltem.
Meg hogy tudják-e, miért Hosszú Kopors a pálya neve nekem Párizs mellett, Maisons-Laffitte-ban. Mert két kilométer hosszú az egyenese, és sok remény ha-ha-ha-halt meg ott.
Mellesleg, magyaráztam magyar kollégáknak, gondoltátok-e, hogy ez a 2 km annyi, mint az Akadémiától a Nagycsarnokig (Vámház körút). Mellesleg, én se gondoltam el még ezt, és tényleg jó őrület, hogy - képzeljük el - itt a pesti Duna-parton végig lópálya lenne az Akadémia és a Nagycsarnok közt!
S akkor döbbentem rá! (Egyszerre jött a torokszorítással. Az influenza - vagy nem az volt? csak a hideg piaci borok? - első jeleivel.) Hogy mi az az underwater!
Ez az a dolog T. S. Eliot Prufrock-szerelmes-énekéből, hogy "álmunkban láttuk a tenger alatti termet, s a hableányokat, rőtkoszorús lakóit, s megfulladunk, ha majd emberek szava szólít", vagy kb. így fordította Kálnoky László múlhatatlanul.
Ez volt az Underwater! Hogy nincs visszatérés. Ha láttad a tengeri alatti termet. Ha volt Alíz, Szpéró, Samu, Icsi, mind: nincs visszatérés. Megfulladsz mindentől, ami visszatérés lenne.
Éjszaka még jól voltam. Szerencsére (ha az irodától gyászosan megfutottam is, miután slágra az 590-et elvesztettem másnap), amiért Bécsbe mennem kellett, leglett. A performance-est, nem volt semmi baj, ahogy nem is szokott.
Ki tudja, persze, mikor lesz mégis. Ld. lovak, ott is így van. De ez más kérdés.
A dolog folytatódott.
Az aszpirin, más izé, a torok (slágra az est után begyulladt, hasközépig, minden légút): hozta a fuldoklások éjszakáját.
Fél háromtól fél négyig aludtam valamit (akkor is egy rádiójáték dramaturgiai elemeit próbáltam reménytelenül összerakni, szerencsére nem jeges víz-alattján), utána ültem, ültem, fejem lehajtani is "megfulladunk" volt, s bíztam benne, egyenes derékkal is elszunnyadhatok, holott közel az ágy, nem repülőn vagyok, se csatornában.
De nem.
Végre hétkor megszólalt a telefon, és amerikai barátom hívott. Emberi hang.
Fuldoklásom ettől egyből elmúlt.
Az ügy jelenleg ott tart, hogy az influenzából lassan kimászom, ellenben amerikai barátom hangja egy-szál-fuldoklás, pedig ő egy egészséges lélek.
És bárhogy dumálok neki a telefonba, fuldoklik.
Ebből kettő jön: 1) talán nem vagyok emberi hang; 2) az élet elkényeztetettje vagyok, bár nem nagyon veszem észre.
Pedig pl. a More-t (a Szofit, a mindent) oly egyértelműen elvetettem újra, utálkozva. "Ha szorul a légút, nincs egérút" jeligére, és egy verebünket is, akit hozzánk hoztak, eleinte egérnek nézték. Addig őrizd magad, míg legalább egér lehetsz. Jóllehet a Tiziano macska házában így nem jól lehet.
