Tandori Dezső: Largo Alberto Camus

  • 1997. február 27.

Könyv

Elmenni, helyben lenni, visszajönni: mindnek egy közös vonása van. Mind gondatlanságból elkövetett továbbélés.

Mint egy híján minden.

Tudom én, mi az: reggel 8 az óra, és azt érzed, isten, hogy bírom ki estig, és akkor még mindig jól alszom-e, alszom-e egyáltalán hajnalig? De ha elkezded, hogy fennmaradsz hajnalokig, sőt, ha azt hiszed, kényszermunkánál (munkánál) jobb megoldással segíthetsz a 3-szor 8 nappali fő részén, tévútra tévedsz, és nagy lejtők jönnek, szétrázódhat a jégbringa.

A Largo Alberto Camus egy tér Milánóban.

A misztikus város - Nietzsche és társai - helyett Milánó maradt, ez is teljesen értelmetlenül, szitáló (nyilván rejtettebb értelemmel szitáló) esőben az idő 70 százalékán.

Egyetlen találatom adódott első nap: jól saccoltam meg, hogy az ügető bő hat kilométerre van a lakásomtól, tényleg másfél óra alatt értem oda, világ-kihaltja negyedeken át. Autó nem voltam, szik, nem koldultak meg, ahogy ott a sarkokon, a kihaltakon is divat; egy szőnyeget akartak eladni nekem mindössze, vállról, de így is vettem, sőt fél.

Az ügető első két futamát - pénzt föltenni nem merve; vajon miért nem? egy százast se, ami ezer líra, miért? - eltaláltam, akkor elhatároztam, a kihaltságokon még világosas derengésben térek haza, s a Dómot esti fényben megnézem, hát otthagytam a lópályát, mely Dinslaken megfelelő intézményéhez hasonlított, bár egy sor dolgot nem értettem.

A Via Monte Rosa nevű úton kinéztem magamnak egy Supermarcato nevű boltot, melyben azonban semmit nem vettem, s másnap délig bírtam is minden nélkül, amikor aztán a pályaudvar boltjában majdnem dupla áron vásárolhattam (vasárnap volt). Hétfőn is ünnep, döbbenet (a Dómot stb. megnéztem közben), ki voltam zárva a városból.

Velem volt az írógépem, de csak annak örülhettem: hála az égnek, semmi írandó nem akar menni nekem, nem ugrik be semmi, már ezért is megérte az írógépcipelés.

A várost, persze, fölfedeztem, mert egyéb dolgom se volt. Ámulatosan rozogának látszó kopott-narancs szín villamosok zötyörögnek számos utcáján, narancsos színűek a roppant útburkoló kövek is sok téren, és nagyon otthonos falradírozó járáshoz alkalmatosan kihaltak mindenféle Corso nevű (olykor szűk) utcák.

A Largo Camus-t, pontosabban azt, hogy Tabac Camus, harmadnapon fedeztem fel.

Nevermore ellen (Poe hollója) egy-két hétig, míg váratlan nyert pénzemből futotta rá (itt Pesten), More cigit szívtam, nagyon belé voltam szerelmesedve.

Nevermore, mondom? More! Rá egy lapáttal. Persze az erős fajta More-ról beszélek.

Elmentem a Via Monte Rosára, végre kedd lett, olcsó bort vettem, és belátogattam a Camus trafikba. Mely is a Largo Alberto Camus-n van, ergo nem konyaknév, hanem az író.

Ez jól jött. Valami kapaszkodó.

Belekapaszkodtam egy doboz mezítlábas Gitanes-ba.

"Szívj el két óra alatt hét szálat, és hazatámogatlak." Nevermore mondásom. Naná, nem vettem mást a Camus trafikban. Csak Gitanes-t. Nem drága, viszonylag.

A (megnéztem) Via Tiziano sarkán, az egyiken: hatalmas fékcsikorgás szaggatott meg. Nadrágom ért össze a kerékkel. A hapsi is hibás volt.

A harmadik szál Gitanes-on voltam még csak túl.

És sok mindenen, majdnem. Lábam épségén stb.

Mindig mondom, a továbbélésemből nekem már nem áll ki semmi jó, és ez meggyőződésem. Nem az van csak, hogy ha Alíz, Szpéró elment, nem fogom a könyvtáramat rendezni, levelezésemet bonyolítani.

Makacsabb alkat vagyok, ha nem is tiszta típus.

Mentem a Via Monte Rosára, vettem a bort stb. Derék srác vagy, öcsi, mondtam, tudsz néha stílust, Gitanes a Camus-ből, megkímélt ennek (ezek) istene.

Visszafelé, persze (ott viszonylag az se drága): egy doboz More.

Bécsen át haza, ott egy kis idő. Magányos lakás egy ódon házban, szép hely. A sarokszobába (már dolgozom, püfölöm a gépet) mintha bejönne a Margaretenstrasse forgalma, olyan alacsony az emelet, ez jó.

Egyebek közt elbaktatok lóirodára.

Azonnal játszanom kellene.

Leragadok asztalomhoz. Nem játszom.

A Mondeo Rose nevű ló nyer. Nem tudom, miért, végtelen kedvetlenség vesz rajtam gyengét, de fogalmam sincs, miért.

Holott ezt már az olvasó is tudja.

Másnap jövök csak rá. Azóta se voltam irodán, versenyen. (Az influenza is rám jött.) A Mondeo Rose volt a Monte Rosa.

De hát, mondom, én mindig azt kutattam, hol lehetnék a magam rossz sorsának (továbbélésének) altisztje, holott mindig szép hirtelen meghalni szeretnék csak már, nem éri meg a buli.

De, írtam fel:

Camus-fia, azt ne hidd,

utolér úgy ott meg itt

egy kis katasztrófia.

S mit ád a Margareten-negyed, a ház ajtajára ez van kiírva: "Lakótárs, kérünk, tudd: egy vörös macska bolyong ez épületben, kérjük, zárd mindig az ajtót-kaput. Köszönjük az ő nevében is (Tizian)."

Tiziannak hívták a macskát.

Esküszöm, nem kezdtem vadászni rá a lónevek közt. De a klasszikus múzeumba se mentem el. Mondom, az influenza felszámolta a 3-szor 8-at, egyszer 37 órát egy-végte nem mentem ki a lakásból. Tiziano sarka megóvott, én is kíméltem ezt a dögöt itt; a jövőre nézve tudtam (mi haszna lesz vajon?) e becsületet.

Kéziratom is kesztyűs kézzel teszem a borítékba.

Figyelmébe ajánljuk