Könyv

Vili a varázslat, piri a parádé, csilicsalamádé hipp és hopp! Emlékszik még valaki Csilicsala bácsi varázslataira? Nem csak könyvben, hanem filmen is sikert arattak. Ez már a múlt. Csilicsala bácsi vagy valaki más a hazai mozikból kivarázsolta a gyerekeknek és ifjaknak szánt magyar alkotásokat.

Kevés művész dicsekedhet azzal, hogy kiállítására csak fémkereső detektorokon keresztül, őrző-védő emberek gyűrűjében lehet bejutni. Téglásy Zsuzsának 23 éves korára sikerült ezt elérnie: a józsefvárosi piacon állította ki fotóit szeptember 27-30. között.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia által két éve kiírt pályázatra, a hazai kortárs magyar irodalom történetének megírására csak fütyült a "szakma": mindössze egyetlen, amatőrnek minősíthető munka készült el. A kudarc lehetséges okait Domokos Mátyás, az irodalmi akadémia ügyvezető elnöke találgatja.

Számtalan embert - filmest, kritikust, nézőt - hallhatunk Magyarországon teli szájjal szidni azt, amit gyűjtőfogalommal Hollywoodnak szokás hívni. Magyarán az amerikai filmet, amely - ez viszont biztos - világuralomra tör. Durva leegyszerűsítés az amerikai filmet Hollywooddal, a stúdiórendszerrel azonosítani: a független film Amerikában a legnagyobb erő, átjárás is van az ún. nagyfilmhez. Például a Sundance Kid (Robert Redford egy régi westernből; Butch Cassidy & the Sundance Kid) a hetvenes évek végén elment egy isten háta mögötti gyönyörű helyre Utah államban, véletlenül azt is Sundance-nek hívták, és megálmodott egy intézményt, mely az innovatív független filmet támogatná. Gondolatra tett, betett pénzt, meg összeszedte a hollywoodi nagyoktól azt az alapot, amivel filmkészítő és forgatókönyvírói műhelyt, a névhez kapcsolódó fesztivált csinálhat, és 1981-ben beindult a Sundance Institute. A Sundance révén valósultak meg olyan filmek, mint a Reservoir Dogs, a Totally F***ked Up vagy a Johnny Suede, a Sundance Festival segített ismertséghez olyan mozikat, mint a Clerks, a Crumb, a Blood Simple, a Paris Is Burning, a sex, lies, videotape. A Sundance amerikai intézmény, azaz a növekedésben érdekelt, növekednek is: van fesztiváljuk Tokióban és Pekingben, forgatókönyvírói műhelyük Chilében, Mexikóban és Bordeaux-ban, és ha tudnak még pénzt gründolni hozzá, akkor Gazdag Gyula szervezésében lesz Ká-Európában (Magyarországon) is, ami nagyon ráférne e lángoktól és hülyeségtől ölelt régióra.

A hetvenes évek második felében, az enyhülésnek nevezett hidegháborús korszakban, a helsinki záróokmány és Carter elnök emberi jogi programja szellemében a brezsnyevi Szovjetunió engedélyezte a kivándorlást Izraelbe néhány tízezer orosz-zsidónak. Az Egyesült Államok még receptívebb volt abban a csillagködös időben, és az orosz-zsidók többsége a svájci átszálláskor inkább az Amerikába, mint az Izraelbe tartó gépeket részeltette előnyben. Ez az emigráció úgyszólván hiánytalanul Brooklyn Brighton Beach nevű nyomorult szegletében landolt, rögtön a Coney Island-i proletárszórakoztató-paradicsom tőszomszédságában. Aztán a peresztrojka meg a glásznoszty korában a kivándorlás újabb erőre kapott, nem zsidók is zsidónak hazudták magukat, hogy Brighton Beach-i grazsdányinok lehessenek, fel is szökött a szovjetajkúak száma majd félmillióra. Brighton Beach először kirándulóhely lett, all-american New York-iak ide jártak orosznézőbe, majd az NYPD (helyi rendőrség) figyelt fel az új problémacsoportra, s kezdett nagyobb létszámban oroszul beszélő rendőrségi alkalmazottak után nézni. Ahogy az már lenni szokott: a valóságot követte az álom, az álmot az álomgyár, mozitéma lett a mérsékelt integrációs hajlamú új közösségből. Az 1986-os Moscow-on-the-Hudson volt az első fecske, de később nyarat csinált.

Már megint a címmagyarítások. A japán-amerikai Kayo Hatta filmje az Óceán hozott címet kapta a magyar keresztségben, pedig az angol Picture Bride (Fénykép-menyasszony) sokkal inkább fedi a lényeget. Történik, hogy szép, fiatal japán lány Riyo (Youki Kudoh) Yokohamából házassági hirdetésre Hawaiiba vándorol a század elején, amikor Japán még nem volt olyan penetránsan gazdag ország, mint manapság, fényképet küld, fényképet meg egy neki írt haikut kap egy fiatal férfitól, megtetszenek egymásnak. Aztán a helyszínen - akkor még Hawaii sem a Waikiki Beachről meg Maui lankás plázsáról volt ismert - derül ki, hogy a férfi húsz év előtti fotóját küldte el, amikor még fess, süldő mezőgazdasági idénymunkás volt, és nem kapálásban megszottyadt középkorú. Levelezés útján bimbózó szerelmük nem bír szárba szökkenni, s a japán férfi meglepő toleranciával viseli az új asszony szexuális tartózkodását. Van kis munkásmozgalmi szál is, de a lényeg a személyes vonulat marad: Riyóról kiderül, hogy a nagy titok, ami miatt el akarta hagyni Japánt, az volt, hogy szülei tbc-ben hunytak el, s emiatt a yokohamai szomszédságban nem talált volna férjet. Felbukkan kabinetalakítás erejéig a legismertebb japán színész, Toshiro Mifune is - akit többek közt a Hét szamurájban csodálhattunk -, most vándormozit vezet, a hawaii japán kétkeziek szántóföldön nézik az új csodát, a némafilmet.

Minden az elején dől el. Egy dugás a dugóban, és kész a baj. Apuci, anyuci, mert Amerikában olyan nagyok és jó rugózásúak a kocsik, némi testmozgással próbálták agyonütni az időt, autóstársaik épülésére, egy forgalmi torlódás során, finoman szólva is: kefélésbe keveredtek. Csoda-e, hogy a kis Charlie Dunlop, mint e lázas útikaland gyümölcse, rosszul lesz a gyönyörtől, ha meglát egy sztrádát? De ahelyett, hogy elhelyezkedne, mint díjbeszedő Mosonmagyaróvárnál egy lakályos kabinban, elmegy egy független filmbe főszereplőnek.

A történet Mexikóban kezdődik, írja az ismertető, azt azonban már nem teszi hozzá, hogy viszont nem folytatódik sehol, szétfolyik Los Angeles elővárosainak futóhomokjában, ahogy az már általában a családregényekkel történni szokott.

A 6. Velencei Nemzetközi Építészeti Kiállítás pavilonjai közül kettőt alakítottak át egy az egyhez léptékű maketté. Az egyik a japán. Az odavezető útszakaszt sárga mellényes, sisakos, vészjelző zászlókat lengető automata figurák szegélyezik. Az ajtón belépve a kobei földrengés által lerombolt házban találjuk magunkat. Törmelékhegyeken (állítólag egyenesen a helyszínről származnak) mászunk keresztül, a romok alól előtörő, jajkiáltásokból, utasításokból és híradásokból összeálló radiofonikus hanggejzírek felé. Egy kultúra, egy közösség, amelyiket maga alá temetett önmaga, vagy a természet? A másik kiállításmakett, a magyar, mindennek épp az ellenkezője. A Semmi művészetének pavilon nagyságú építészeti modellje a "klasszikus" avantgárd piros, fekete és fehér színeivel, a falak hatalmas ferde négyzeteivel, a kivehetetlen kuszaságban felfelé törő gerendák között a semmibe vezető lépcsőjével vonz magához. A küszöbön pedig valamennyien kapunk - testsúlyunk és magasságunk alapján - egy-egy zenei hangot, s így egyéniségünket beleadva máris közösen építjük fel és töltjük ki az akusztikus teret. A két pavilon összetartozik, mint egy ellentmondás két oldala: a pusztulás elementaritásával szemben a létrehozás teljesen naiv utópizmusa. Vagy mint egy ironikus üzenet keserű és optimálisabb vetületei: a világ talán legfejlettebb modern építészetével rendelkező országa törmelékkel és egymásra halmozott gerendákkal jelenik meg, míg a másik helyen ugyanezekből a gerendákból Semmi címszóval újjáépítik a Valamit. De lehetnek akár egy drámai üzenet két oldala is: amit idáig felépítettünk, az pusztulásra ítéltetett, sugallják a japánok, amit pedig most felépítünk, azt mi magunk fogjuk lebontani, mondják a magyarok. Hiszen a Semmi építészetét többek között azért nevezik így, mert mindössze egy kiállítás idejére szól, és csak a komputerben, a tervasztalon vagy az építész álmaiban marad fenn. Így együtt a két nemzeti pavilon Az építész mint szeizmográf alcímet viselő seregszemle központi témájának, egész problematikájának jó összefoglalója.

Rossz lóra tettek a hazaiak az 53. Velencei Filmfesztiválon. Három filmjük - Marco Ferreri Ezüstnitrát, Francesco Maselli A harmadik évezred krónikája, Carlo Mazzacurati Vesna gyorsan megy - közül az utolsót (a szónak számos jelentésében) vették fel a hivatalos versenyprogramba. Mazzacurati azzal büszkélkedhet, hogy három nagyjátékfilmje közül kettő megméretett Velencében. És könnyűnek találtatott, teszem hozzá. Bár a hazai nézők szeretete övezte a bemutatót, ez szerencsére nem hatotta meg a Roman Polanski vezette zsűrit.

A kiállítást most már végleg és teljesen leszedték, új lapot nyitottak a vendégkönyvben, de ez a dolog - ahol művészet, cenzúra, hadtörténet, vitézség, történelem és aktuálpolitika kérdései ütköztek egymással - nem múlt el, és megjósolható: két évig még, a következő választásig biztosan elő-előjön majd, olyankor, amikor arról lesz szó, kik hogyan és merre kormányozzanak ebben az 1100 éve elfoglalt hazában.

A Turks és Caicos-szigetek zászlajában egy rák, egy piros baseballsapkás kaktuszra emlékeztető tengeri növény, valamint egy kagyló bele látható bonyolult, színes mezőkbe ágyazva. A rövid ismertetőből kiderül, hogy a Turks és Caicos-szigetek orvosainak száma hét.

Varsó, hatvanasok eleje, lengyel-amerikai atélia, félreütés, atlétikai csapatviadal, de ez az atélia is olyan szééép szó, mint kis virág, nem merném letörni, meghagyom, írtam mellé egy társat, ne legyen egyedül: műhely, kivirult műhely, olyasmit jelent (nekem), és itt is mindenféle gyom és burja s ragyogó meg okkerebb sápadt szirom lesz, ebben, amit írok.

Bori Erzsébet