Ünnepnapok: Millecentes regény

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bori Erzsébet

Mesének is szép, hogyan vált Budapest ötven év alatt koszos sárfészekből világvárossá. A reformkorban kezdődött, nagy emberek merész álmaival és gáláns gesztusaival. Az ezredforduló előtt tetőzött az építkezések lázrohama, a Kis- és Nagykörút, a Kossuth Lajos utca megvolt már egészében, és nagyjából úgy is nézett ki, mint ma. Az Alagút, Lánchíd, Sugár (Andrássy) út tengely lezárásaként a Hősök tere és a Városliget megkapta mostani fazonját, bár a Szépművészeti, a szobrok és bérpaloták egy része csak később került a helyére. Itt tartották viszont a világkiállítást, tavasztól őszig zajlottak a díszes processziók, királyi vizitek, avatások és felszentelések. Egy virágzó ország ünnepelte a honfoglalás ezredik évfordulóját.

Most van az ezerszázadik. A Népszabadság publicistái szerint honfoglalást ünnepelni snassz, kultúrnemzet ilyet nem csinál. Szabó Miklós történész más véleményen van, és úgy sejtem, vele tartunk mi, nép is. Örülünk, hogy ide hoztak minket. Fene bánja, hogy a millennium évét végül historikusok és művezetők szakmai konszenzusa határozta meg 1896-ban, szép példájaként a nemzeti összefogásnak.

Nagy idők voltak, na, és ki emlékszik már arra, hogy a világkiállítás nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, elmaradtak a nyugati vendégek, és a veszteség még az ország fejlődését is megakasztotta pár évre. Túléltük.

Túléltünk aztán mást is, két világháborút, a Monarchia felbomlását, Trianont, szocializmust. Ezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (már amelyikhez, már aki). Valahogy csak elértünk a millecentenáriumig, és megint egyszer lázas építkezés kezdődött a régi dicsőség színhelyén, a Hősök terén. Mint ama boldog időkben, a nagy álmodók és ügyes kezűek munkája nyomán gombaként nőttek ki a földből az új építmények; nem éppen múzeumok, színházak, kórházak vagy közhivatalok, még csak nem is bankok vagy lakóházak, hanem színpad, videókivetítő, sátrak és bódék. Volt itt minden, mi népet boldoggá tehet, sör, bor, pálinka, hurka, kolbász (mustárral), hamburger, fagyi, lufi és törökméz. Vattacukorhegyek. A lacikonyha-felelős egy füst alatt a kultúrprogramot is összeállította, külön az urbánusoknak, külön a népieseknek, a magyar pop-, rock-, cigány-, nép- és tánczene színe-virága adta egymásnak a mikrofont. Igazán nagyszabású hakni volt, elvégre egyszer van millecentenárium az életben. Csak az ellenzék hörgött utána, hogy helóta egy kormány az, ami alatt a nemzet legnagyobb ünnepén azt lehet énekelni, hogy aszondja, Jég dupla viszkivel.

Van ebben némi igazság, de mit tehetünk, ha úgy alakult történelmileg, hogy augusztus 20-a egy agyonterhelt ünnep. Szent Istvánra egyként ráépül az egyház és az állam, van aztán aratóünnep új kenyérrel, ehhez passzol a népi vigalom meg a tűzijáték, nem szólva a mezei Istvánok intim névnapi leittasodásáról. Az idén mindezt még megfejelte a millecentenárium négynapos munkaszünettel, melyen mégis nyújtani kell valamit annak a dolgozónak. (Nyújtottak is: először fordult elő a legújabb kori magyar történelemben, hogy nem lett előre ledolgozás, szombatból hétfő, péntekből vasárnap, hanem egy nagyúri mozdulattal odaadtak plusz egy napot.)

Persze voltak az országban, a fővárosban is másféle, méltóbb programok, és szép volt, mint mindig, a tűzijáték. A vigaszágon pedig nézhettük éjjel a Duna tévében, hogy azok ott, a határon túl, akik menet közben kicsöppentek a honfoglalás áldásaiból, hogyan ünnepelnek egy fillér állami támogatás nélkül. Szépen. Lehet irigykedni, elandalodni, de a legsötétebb butaság vagy tudatos népbutítás visszakövetelni azt az archaikus állapotot, amelyben még lehet szépen ünnepelni.

Itt és most a tömegrendezvények korát éljük, állítólag csak az éri meg. Százezer embernek dallani a Népstadionban, milliót vonzani a világkiállításra. Egy amúgy is kicsi országban, ahol a lakosok jó része nem fizetőképes, a pénzesek jó része meg épp abban látja a gazdagság értelmét, hogy kiszabaduljon általa a tömegből.

Lesz még egy kis lándzsarázás, egymásra mutogatás, a világkiállítás barátai még egyszer, utoljára felzokoghatják bánatukat.

De megvolt a millecentenárium, mára ezt is túléltük, holnapra el is felejtjük. Ez ért benne a legtöbbet.

Volt idő, amikor a nemzeti arisztokrácia még kötelességének érezte a nagylelkű adakozást, az úgynevezett nemzeti és úgynevezett nemzetietlen burzsoázia egymással versengett a hazafias gesztusokban. Most úgynevezett szponzorok meg úgynevezett vállalkozói szféra van, az egyik akkor ad, ha leszólnak neki, a másik akkor, ha dupla annyit hoz be rajta - koncesszióban, állami megrendelésben. A kivételt pedig nem tisztelet, hanem mocsok illeti ezen a tájon.

Vegyük úgy a mostani millecentenáriumot, mint a tervezett világkiállítás in vivo kísérleti modelljét. És örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk.

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...