Nem kell ahhoz bűnözőnek lenni, hogy tudjuk, a tiltott dolgok izgalmasak. Ahogyan azok is, amik rejtve vannak előlünk. A börtönben zajló életben megvan mindkettő: zárt világ tele titokkal, szörnyű sejtésekkel, az igazat csak az tudhatja, aki megjárta. Az Angyalboksz erről szól: hét volt börtönlakó mesél arról, amiért odakerült, ahogy kikerült, és a kettő között eltelt évekről. Súlyos témák jönnek elő a pitiáner lopástól az emberölésig, alkoholista szülőktől a börtönkápolnában tartott esküvőig, a börtönben megélt erőszaktól az érettségiig, és közben megpróbáljuk nemcsak elképzelni, de meg is érteni azt, amikor valaki rossz mintákat kezd el utánozni, amikor inkább agyonvereti magát, mint hogy csicska legyen, amikor a börtönre otthonként tekint, vagy amikor embert öl. Mindebben segítségünkre van a szerző, aki jól ismeri beszélgetőpartnereit, hiszen évekig együtt dolgozott, játszott velük a Mesekör programban. És éppen ez a könyv gyengesége: a kérdező szerepből hamar kiesve a szerző elkezd magyarázatokkal szolgálni, így sokszor nem hagyja a beszélőt kibontakozni, esetleg más irányba tereli a gondolatait. Ezen még csak bosszankodik az olvasó, de az állandóan közbevetett zárójeles megjegyzései már egyenesen idegesítőek (erre az előszóban amúgy utal is). Értékelni akarja a helyzeteket, személyes érzéseket, párhuzamokat megjelenítve, amivel szerepet téveszt, indokolatlanul előtérbe helyezi saját magát, és sokszor elveszi a kegyetlen börtönsztorik élét. Ettől még a sorsok kirajzolódnak, ám inkább olvasnánk a rácsok mögötti arcokról úgy, ahogy vannak, mint arról, mit gondol a szerző a Jóistenről, a rossz szülőkről és a pokolról.
Ad Librum, 2017, 191 oldal, 2490 Ft
