Interjú

„Jobban szeretett, mint én őt” – Román Panni Mándy Ivánról

  • Darvasi Ferenc
  • 2015.03.02 07:07

Könyv

Két évig volt az író társa, aki meg is kérte a „csillagszórómosolyú” lány kezét. Román Panni hatvan év után most először beszél Mándyról és a kapcsolatukról.

Magyar Narancs: Hogyan találkoztak először?

Román Panni: Lakatos István szerelmes volt belém, és meghívott egy zsúrra, de nemcsak engem, hanem többek között Mándyt is, aki lecsapott a kezéről. Lakatosnak ez nagyon rosszul­esett, de végül belenyugodott.

MN: Milyen volt önnel?

RP: Nagyon kedves, civilizált, udvarias. Jobban szeretett, mint én őt. Felajánlotta, hogy elvesz feleségül, de én nemet mondtam, mert nem akartam megházasodni. Természetesen én is szerettem őt, de az én érzéseim gyengébbek voltak.

MN: Mennyi ideig tartott a kapcsolatuk?

RP: Két évig, ’50-től ’52-ig voltam együtt Ivánnal. ’52 májusában, 22 évesen ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Román Józseffel, akivel bődületesen, első látásra egymásba szerettünk. Nem volt kérdés, hogy ott kell hagynom Ivánt. Hála istennek, sikerült ezt empatikusan, emberséggel elrendeznem. Úgy irányítottam a dolgot, hogy a vége olyan volt, mintha Iván szakított volna velem. Pár hónappal később azt kérdezte tőlem: Mondja, Panni, tulajdonképpen én miért hagytam ott magát? Fájdalmat okoztam neki, de a lehetőségekhez mérten a legkisebbet. A szakításunk után még sokáig barátok maradtunk. Emlékszem, egyszer mesélte, hogy amikor egy hölgy arra célzott, „eljött a fészekrakás ideje”, ő azonnal köddé vált.

false

MN: Hogy viszonyult Román Józsefhez? (Román József esztéta, szerkesztő, 1913–2008 – a szerk.)

RP: Hiába találkoztak sokat Szigligeten, nem szerette, mert úgy érezte, hogy lecsapott engem a kezéről. Egyszer egyébként megjelent a Beszélőben egy interjú, melyben Fehér Ferenc azt állította, hogy az egypártrendszer idején mindenki szem volt a láncban. Józsi ezzel egyáltalán nem értett egyet, és írt erről egy nagyon szép cikket (lásd: Lánctörők! – Mese habbal? A Fehér Ferenc-interjúhoz, Beszélő, 1991/39. – D. F.), amelyben megemlítette az újholdasok morális feddhetetlenségét és tisztaságát, azt, hogy el tudták kerülni a behódolást, akár a nélkülözés vállalásával is. Józsi külön kiemelte Ivánt az írásában. Nem alaptalanul, hiszen még az újholdasok közül is kitűnt a moralitásával. Inkább a rádiónak fogalmazott át buta gyerekdarabokat, és a fióknak írta a saját szövegeit, mintsem hogy behódoljon.

MN: Milyen ember volt?

RP: Kicsit steril, de nagyon szelíd, finom, csendes. Soha nem emelte fel a hangját. Egyetlen durvább, haragosabb, indulatosabb szót nem hallottam tőle a két esztendő alatt. Az egész karaktere szeretetre méltó, humora lényegre törő volt. Kevés szóval is sokat tudott kifejezni. A dögunalom szót tőle hallottam először.

MN: Elsősorban kikkel tartotta a kapcsolatot az ’50-es évek elején?

RP: Nagyon jóban voltak Végh Gyurival (Végh György költő, író, műfordító, 1919–1982 – a szerk.), akinek a feleségével, Paraszti Évával együtt jártam főiskolára. A Fabulya feleségeiben szereplő történetek 90 százalékát tőlem hallotta Iván. Éva mellettem ült a főiskolán, jó viszonyban voltunk, és szinte mindennap mesélt valami kedveset és humorosat Végh Györgyről. Én ezeket nyomban tovább is adtam Ivánnak, aki azonnal megérezte, hogy ez neki való téma. Sokat viccelődtünk vele azon, hogy tulajdonképpen nem is ő írta a Fabulyát, hanem én.

MN: Mesélne egy kicsit Végh Györgyről?

RP: Gyuri rettenetesen fukar volt. Fantasztikus könyvtárral rendelkezett, dedikált könyvekkel a nyugatosoktól. Éva, mikor megunta, hogy mindig parizert esznek, szépen kilopkodta a hátsó sorokat, és eladta a Múzeum körúti antikváriumoknak. Igen ám, de Gyuri egyszer megtalálta a boltban válogatás közben a saját könyvét, amiben ráadásul neki szóló dedikáció volt. Hazament, és látta, hogy eltűnt a hátsó sor a polcról… Hatalmas, fekete kalapban járt, télikabátot és sálat viselt télen-nyáron. Télen a hideg miatt, nyáron, hogy meg ne fázzon. Októberben bebújt az ágyba, és márciusig ki sem jött onnan. Addig nem is élt, nem is mosdott, egyszerűen az ágyban lakott. A vendégeit is úgy fogadta. Háztartási kekszet ettünk nála mindig. Ezekből az élményekből írta aztán a Fabulya feleségeit Iván.

MN: Kikkel jártak még össze?

RP: Remek társaságba jártunk, például Csernus Tiborékkal találkozgattunk. És Lator Lászlóval, Lengyel Balázzsal, Lakatos Istvánnal. Igen gyakran összegyűltünk Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes Kékgolyó utcai lakásán. Nemes Nagy Ágnes nem szeretett engem, ahogy általában a nőket. Valamiért féltékeny volt rám, pedig semmi oka nem lehetett rá. Soha meg nem szólaltam ott. Ahogy ők mondták: okosan hallgattam. Egyrészt sokkal fiatalabb voltam náluk, másrészt fényévnyi távolságra voltam az ő intellektusuktól. Valami vonzalmam persze lehetett ehhez a világhoz, mert nem véletlen, hogy ki mellett köt ki az ember.

MN: Megmutatta önnek az írásait? Kikérte a véleményét?

RP: Igen, mindig megmutatta, ha írt egy novellát, de nem tudtam neki többet mondani olyasmiknél, mint hogy ez a rész itt jó, tetszik. Naiv, szakmaiatlan válaszaim lehettek, de őt ez nem zavarta.

false

MN: Éppen abban az időszakban voltak együtt, amikor Mándy nem publikálhatott. Hogy látja, őrlődött magában ettől a helyzettől?

RP: Nem láttam rajta ennek a nyomát. Én azonban akkor még talán nem is értettem azt a politikai helyzetet, amiben éltünk. És talán föl sem fogtam, milyen nagy író Iván. Azt éreztem, hogy egészen egyedi a kisugárzása. De az is biztos, hogy én akkor nem igazán értékeltem őt, inkább csak utólag, amikor már sok mindent olvastam tőle, és benőtt a fejem lágya, kifejlődött a kritikai érzékem.

MN: Volt valamilyen különös szokása?

RP: Gyűjtötte a neveket, én pedig szállítottam neki, amiket ő nagyon szeretett, és rögtön felírt egy cetlire. Nem az érdekelte, hogy mondjuk egy névnek szlovákos hangzása van, hanem hogy furcsa, proli kisugárzása.

MN: Szinte mindenkit megírt a környezetéből. Van tudomása róla, hogy önt is beleszőtte volna a történeteibe?

RP: Én vagyok Böske a Fabulyában. Mégpedig a csillagszórómosolyú Böske. Egyébként anyámat hívták Böskének, akit Iván nagyon kedvelt.

MN: Járt vele az Előadók, társszerzőkben is megjelenített, Ferenczy István utcai Darling eszpresszóba?

RP: Akkoriban szegények voltunk mindannyian. A szimpla kávét gyakran ketten ittuk meg. A darlingos kisasszonyok mindent tudtak. A két pohárban a csekélyke kávéport elfelezték, és felöntötték vízzel: kicsit híg meg világos volt, de kávé volt. Szimpla kávét kérni ketten: ez volt a luxus teteje. Az a szlogen járta a Darlingban, hogy az egyik megírja a novellát, a másik pedig mindjárt készíti róla a kritikát; aztán cserélnek. Micsoda koponyák jártak oda! Szabó Ede, a ragyogó Rilke-fordító, vagy Végh Gyuri, aki diadalmasan jelentette be, hogy az egyetemi menzán dupla szaftot kapott a főzelékére. És akkor még Kálnoky Lászlóról nem is beszéltem.

MN: Mándy a túlélésért előadásokat tartott akkoriban, amiket szintén megírt.

RP: Vidékre és külvárosokba járt előadni a szovjet irodalomról. Persze nem olvasta el a könyveket. Átlapozta őket, és halandzsázott róluk valamit. Halálosan unta a hallgatóság a szövegét – náluk csak ő maga unta jobban. Ám soha nem lett baja abból, hogy nem olvasta el a könyveket, mert akik ellenőrizték, azok sem készültek fel. Beszélt 50 percig, megkapta az 50 forintját, a közönség tagjai pedig elbóbiskoltak, vagy csak ültek örülve, hogy addig sem kell kapálniuk.

MN: Már akkor is olyan választékosan öltözködött?

RP: Igen, elegáns volt, ami nem azt jelentette, hogy finom és drága holmikat viselt volna. Mondhatjuk úgy, hogy hihetetlen tartásával ő tette elegánssá ezeket a viseltes, de tiszta és kivasalt ruhákat.

MN: Iván szenvedélyes moziba járó volt. Gyakran mentek együtt filmet nézni?

RP: Nem emlékszem rá, hogy valaha együtt lettünk volna moziban vagy színházban. Iván ugyan nagyon szerette a filmeket, de akkoriban, a termelési filmek, a fejőnőkről, traktorosokról szóló történetek idején nem volt divat moziba járni.

MN: És a Fiumei úton megfordult? Ismerte a szüleit?

RP: Voltam náluk. Ismertem az anyját, Alfay Ilonát. Finom, kedves, csendes, szürke nő volt – nem egy megírható figura, ellentétben az apjával, Mándy Gyulával. Alfay Ilonával szép volt a kapcsolata, az apjával viszont viharos. Mándy Gyuláról szeretett beszélni, és volt is mit mondania róla. Egyszerre neheztelt rá, és látott benne fantáziát.

MN: Milyen volt a Fiumei úti lakás?

RP: Kispolgári, egyszerű. Nehéz életük volt, mert az apja mindent elkótyavetyélt, csibészkedett. Lehetetlen dolgokba vágott bele, amiken mindig rajtavesztett. Gátlástalanul hazudozott. A fantáziálásait valóságként élte meg. Semmilyen skatulyába nem lehetett besorolni. Isteni alak lehetett! Iván különcsége az apjától eredeztethető. Csak míg Mándy Gyula őrületesen vagány volt, ő nem. Elkerülték a kilengések, úriemberként viselkedett. Ő nem volt kalandor, mint az apja. Szerette a stabil kereteket.

MN: Hangsúlyozottan pesti – és nem budapesti – írónak szokás őt nevezni. A közvélekedés szerint Buda idegen terep volt számára. Ön ebből mint Radna utcai lakos mit érzékelt?

RP: Ez igazából nem derült ki, mert amikor meglátogatott, csak a Radna utcába jött, nem csavargott a környéken. De Nemes Nagy Ágnesék meg a Kékgolyó utcában laktak. Igaz, a két hely másmilyen: a Kékgolyó utca elég forgalmas, a Radna utca viszont távol esik a belvárostól. Az tény, hogy ő Pesten volt otthon, az ottani figurákat szerette. De nem tűnt fel különösebben, hogy ne kedvelné Budát. Arra viszont emlékszem, hogy azt mondta, nem fogja kitenni a lábát az országból soha; ő nem kirándul, hagyják békén.

MN: Dedikációi vannak tőle?

RP: Aláírta nekem a műveit, de fogalmam sincs, hogy a költözések során hová kerültek. Egyetlen dedikálására emlékszem. Talált egy Pap Károly-könyvet, melybe odaírta a szerző dedikációja fölé, hogy a szakállas és bajuszos Pap Károly helyett szeretettel Mándy Iván. Ez a könyv sincs meg.

MN: Közös fotó maradt?

RP: Az sincs. Egyet sem őriztem meg. Nem szeretem a fotókat.

Neked ajánljuk