Különleges emberként különleges életet élt: párizsi tanulóévei és egy, a feleségével eltöltött hosszabb európai utazás kivételével Bogotá melletti villájában, a több mint harmincezer kötetes magánkönyvtárába elvonulva töltötte idejét, hogy gyakorlatilag az egész XX. század éber tanújaként végül a modernitás egyik notórius kritikusává váljon. Egyetemre soha nem járt, mégis, lehengerlő erudíciója átüt minden során. A dávilai œuvre gerincét – pár korai rövid esszét, elmélkedést leszámítva – több ezer aforizma (azaz Dávila szóhasználatában: széljegyzet) adja. Krízisgondolkodónak is hívhatnánk Dávilát, aki olyan, a modern és posztmodern szellem állapotának diagnosztái mellett említhető egy lapon, mint Friedrich Nietzsche, Albert Caraco vagy E. M. Cioran, csakhogy amíg utóbbiakra gyakorta jellemző bizonyos érzelmileg túlfűtött, dühös és vádló hangnem, addig Dávila széljegyzetei többnyire mentesek mindennemű intellektuális eredetű furortól – ezek inkább keserű, rezignált, néha szarkasztikusan szórakoztató, máskor kérlelhetetlenül pesszimista, de alapvetően illúzióktól mentes, lakonikus hangnemben szólalnak meg.
Ebből a rendkívül termékeny életműből kapunk egy gazdag merítést a nemrégiben További széljegyzetek egy rejtett szöveghez címmel megjelent kötetben, melynek 1992-ben napvilágot látott eredetije történetesen az utolsó a kolumbiai szerző által publikált öt aforizmakötet közül.
A könyvet jegyző Qadmon Kiadó eddigi kiadásaihoz hasonlóan ezúttal is igényes kivitelben és fordításban tolmácsolja Dávila gondolatait. Több mint kétszáz oldalon sorjáznak a mind tartalmi, mind stilisztikai perfekcionizmus jegyében néha finomra, gyakran igen szúrósra csiszolt széljegyzetek.
A latin-amerikai gondolkodó szellemdús, szentenciózus kijelentései, sommás megállapításai mint megannyi ostorcsapás, úgy sújtanak le a szerző kedvenc céltábláira: a demokráciára és elhazudott árnyoldalaira, a modernitásra, a tömegtársadalmak tömegemberének hitvány és közönséges szórakozási formáira, az ellaposodó művészetekre, a baloldali és jobboldali politika ostoba hazugságaira, a kommunizmus zsákutcájára, a képmutató modern klérusra. Dávila gyanúsan és undorral tekint a modern kor szcientizmusára és annak lapos, redukcionista tendenciáira is, a pusztán az emberben lévő démoninak, a zsarnokság kiteljesedésének szolgálatában álló technikai fejlődésre. Irtózik az egész életet ezer és ezer szállal átszövő vulgarizmustól. Megvetéssel szól a transzcendenciát és egyensúlyt vesztett, mindig csak az aktuális divatokat követő, egyszerre önelégült és uniformizált, és ezért jelentéktelen emberről, akit „nem a szeretet és az éhség, hanem az élvhajhászat és a mohóság mozgat”. A modernitásban egyfajta neobarbarizmust lát: „Miközben a modern gép napról napra bonyolultabb, a modern ember napról napra kezdetlegesebb”, aki végül, ha „megfelelően táplált”, már „a legnagyobb gyalázathoz is alkalmazkodik”. A valódi civilizáció megszületésének és tartós fennállásának szerinte épp a modernitás a kerékkötője: „A kimondottan modern szokások többsége bűncselekménynek minősülne egy valóban civilizált társadalomban”.
A magát reakciósnak aposztrofáló szerző szerint „a reakciós nem valamiféle különc, hanem egy megvesztegethetetlen gondolkodó”. Persze azért Dávila különc is volt, de ami a lényeges itt – és amit nem lehet eléggé hangsúlyozni –, az az, hogy nála a reakciós távolról sem valamiféle konkrét politikai-ideológiai állásfoglalást jelent, nem is öncélú provokációt, hanem egy radikális és konzekvens módon vállalt és gyakorolt kritikai-szellemi attitűdöt, a tagadás és szkepticizmus sajátos elegyét, melynek célkeresztjében mindenekelőtt a felvilágosodástól számított modernitás áll. A konvencionális, többségi állásponttal szemben Dávila a felvilágosodásban nem üdvözítő, az embereket végre nagykorúvá emelő történelmi-társadalmi folyamatot látott, hanem éppen ellenkezőleg: egyfajta általános létromlást, elsötétedést, amely nem pusztán a Nyugat alkonyát jelenti, hanem az egész civilizáció és kultúra csődjét. Az így beálló általános szellemi, kulturális és morális nivellálódásra gyógyírként az értékelvűséget, értékközpontúságot ajánlja, és azt, hogy térjünk vissza egy olyan, mindent átható hierarchikus, teocentrikus világképhez, amelyben mindennek és mindenkinek – a saját értéke szerint – kijelölt helye van.
Gómez Dávila egész életében rágódott az elmúlt kétszáz évnek és korának politikai, társadalmi, tudományos eredményein, morális, művészi állapotán és termésein – benne a „nyüzsgő kukacokra” emlékeztető emberi lények egyéni és kollektív, esztelen és brutális színjátékain. Úgy az egésszel en général nem tudott mit kezdeni: csócsálta és kiköpte. Hitét, reményét a katolicizmus Istenébe vetette, erőt a múltban, feloldódást a klasszikusokban talált, figyelmét letűnt korokra szegezte.
A kolumbiai remete problematikus szerző, gondolatai korántsem mentesek minden ellentmondástól, némelyek kifejezetten abszurdnak tűnhetnek. Tudatosan vállalt arisztokratikus távolmaradása a tevékeny, modern élettől azonban lehetővé tette számára, hogy kisszerű latolgatások nélkül fogalmazhassa meg metsző kritikáit a nyugati világban gyakran ujjongva ünnepelt Nagy Megérkezésről, a modernitásról, ahol ledőlni látszik minden tabu, és eltűnnek a rejtélyek, ahol a világ a kiszámíthatóság délibábját ölti, de ahol továbbra is „minden ember sarokba szorított állatként éli az életét”.
Fordította Pávai Patak Márta. Qadmon Kiadó, 2014, 208 oldal, 2850 Ft
