Nincs olyan hülye, aki elolvassa. A versírók is tanultak kunderául, falják a világot kunderástul, és még az Istennek se írnának másfél oldalnál többet. A posztmodern zacikonyhán (a kávét már rég lefőzték előlük, a líraillat oly erős, hogy néha még őket is bódulatba ejti) reggel fölteszik a feketelevest, és fölteszik (mert megengedik és nincs jobb dolguk, útban a Parnasszusra testüket a Nemzeti Kulturális Alap - egyfelől - és a Soros Alapítvány - másfelől - támogatja), hogy megváltják, ha nem is a világot, azt is megváltották előlük, de belépőjüket a MÍSZ-be, a Mindenkori Író-talmi Szalonba. Vérlázítóan vérciki, hogy nem elég csak úgy, garabonciás köpönyegüket vállvetve megjelenni, dühítő, hogy nem ismerik (meg) őket épp kinőtt úszógumijukról (és/vagy középkoros pocakjukról). Bizony, az ismeretséghez meg is kell jelenni, holmi jobb lapokban, nem elég a Megyei Harsona. Ezért a versíró már kora reggel erőt vesz szokásos rendes évi fáradtságán, leül a papír/író-/számítógép elé, és mered. A világba, bele. És ír. A világba, bele. Ügyel a helyes adagiolásra, csak semmi fúga. Lágy zenék, andalg, nosztalg, az üstdob csak tíz órakor jő. Üljük körül az üstdobot. Fagyi, gombóc, de ne a torokban, ne a gyomorban, az hogy veszi ki magát, daganattá terjeng, tragi, kuss, vég, édes élet, infantil, te ribizlis. Miután versíró megtízóraizott (részben hozott, s a konvencióhűtőben ráhagyományozott anyagból), ideje lemennie törzskávéházába, törzskávéházából zenés irodalmi kávéházba, hol kézzelfogható közelségbe kerül a valóság, tapintható a füst és a lila köd, valamint néhány irodalmi kékharisnya. A mű közben otthon írja önmagát, be van programozva: 1. tragipantepatetikusnak álcált mondénbohém kezdés, jujgatásba szövegorientált jajgatás: Jaj (értsd: juj), cica, eszem azt a csöpp kis szád. 2. Szenvedéstörténet és metafizika, némi rezignációval leöntve és habzó tejszínnel a tetején: Nélküled még a mennyország is fád. 3. Patridióta gesztus, hazám, hazám, trianon, kozmopolita hegeliánus trikolór: Nem megyek egyedül oda, nem hagylak el, nem én, soha. 4. Némi önismétlő önmutogatás (Jaj, cica...) után a boldog nemvég, a halhatatlanság kispolgári percepciója, dísz kúr(z)ás: Ha jutok isa (vö. por) mennybe, te, cica, csak üzenj (más recepciók szerint: üzekedj) be, s 5. (Ön)reflexív affekt, (ön)játékos (ön)ironikus (ön)gyilkosság: érted (nem értem - s.i.c.) leugrom 6. A múzsa (a. m. "isten", "nő") néven nevezése, az apokalipszis fátylainak lerántása, a meztelen valagság feltárulkozása, az életse(gg): irodalom mély értelmének űrfölmutatása a csak felszínes recepcióban felszínes se nem szoroz, se nem oszt: modern vers intaktusa egyetlen fájdalmasan konnotált, de a végén fölkunkorodó diadalmas appendixfarokban: 6. cicám!
Mire a versíró, egyedüli példány, unicum, hajnali részegségében hazabotorkál, be van fejezve a nagy mű, igen. Elolvassa, üvölt, én vagyok minden, tehetséges költők legjobbika, kritikusok kíméljenek, a boldogságtól kijózanodva átrohan a másik szobába, Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!, a fenébe, holnap írhatok egy másikat, de hová tetted a pizsamámat?!
Költői kérdés.
A versíró elégedetten szuszog, megtalálta a pizsamáját.
Akinek inge. Félő, hogy hideg éj sziszeg aztán.
- s.i.c. -
(A nem szereplő nevek nem véletlenek, csak a műveik.
Nevek és címek bármelyik szerkesztőségben.)
