Magyar Narancs: A hivatalos definíció szerint az olvasókörök olyan kisebb társadalmi egyesületek, amelyek célja ismeretterjesztő és szépirodalmi művek olvasása és megbeszélése.
Barátné Hajdu Ágnes: A két legfontosabb szervező gondolat az olvasás erejének felismerése és a közös fejlődés. Az angolszász országokban és a német nyelvű területeken indult el a mozgalom, de a francia forradalom idején francia körök is léteztek, és a Balkánon is szerveződtek ugyanebben az időben. Nálunk az első klasszikus olvasókörök a reformkorban alakultak, de a 19. század utolsó harmadában terjedtek el általánosan, amikor az olvasás még nem volt általános, ám a tudásmegosztás, az információk átadásának igénye egyre többekben megszületett. A közösségekbe szerveződés ősi igénye kapott új formát ezáltal. Az olvasmányélmények elmesélése révén még a legzárkózottabb emberek is meg tudtak nyílni, keretet kaptak ahhoz, hogy az érzéseiket kifejezhessék. A reformkor előtt a kisszámú és drága könyvesboltok mellett már léteztek a kaszinók, az üzleti és olvasó társaságok, kölcsönkönyvtárak, de ezek csak a felsőbb rétegek, a kiváltságosok számára voltak elérhetők. Ezeknek az olvasóközösségeknek fontos szerepe volt a felvilágosodás eszméinek terjesztésében, Bessenyei és köre is nagyon fontosnak tartotta a működésüket, az „olvasókabinetek” tömegessé válása pedig Széchenyi István személyéhez kötődik. Eötvös József is kifejezetten pártolta a működésüket, mondván, az állam nem képes egyedül megoldani a széles néprétegek művelődésének kérdését. Az alsóbb osztályok művelődésének kérdését először egy sárbogárdi tanító vetette fel a negyvenes években, javasolván, hogy alakuljanak filléres olvasói körök. Ezek elsősorban a kiegyezés után manifesztálódtak.
MN: Könnyű volt az alapítás?
BHÁ: A reformkortól kezdve annyit kellett csak hivatalosan bejelenteni, hogy a kör megalakult. És nem is feltétlen olvasóköröknek hívták ezeket, húsznál is több elnevezés élt az egyleten át az olvasó társaságig, sokszor maga a kör is következetlen volt abban, hogy melyiket használja. A nemesek sok gesztust tettek a népszerűsítésük érdekében. Egy győri olvasóegylet felkérte például magát Széchenyit, hogy legyen a tiszteletbeli tagjuk, mire ő azt felelte, hogy ő inkább tényleges tag szeretne lenni. És nem volt egyedül ezzel, sok nemes képviselte az egyenlő kezelés elvét, és a körök tagjaként lemondtak nemesi előjogaikról.
MN: Hogyan képzeljük el a régi olvasókörök működését?
BHÁ: A 19. században a hangsúly azon volt, hogy azokkal is megosszák az olvasmányélményeket, akik nem tudnak olvasni, vagy éppen nem jutnak hozzá az olvasnivalókhoz. Később a beszámolókon kívül közösen is olvastak, vagy éppen a mindenki által megismert művekről beszélgettek, moderációval. Minden körnek volt kisebb vagy nagyobb könyvgyűjteménye is, így egy-egy kör egy kisebb könyvtár funkcióját is betöltötte. Érdekes látni, hogy a korabeli sikerkönyveknek például rövidebb volt a kölcsönzési ideje… A fennmaradt olvasókártyák árulkodnak arról, mely körnek mekkora és milyen típusú – hiszen nem csak szépirodalmat olvastak – állománya volt.
MN: Szülővárosát, Hódmezővásárhelyt az olvasókörök városának nevezik. Miért?
BHÁ: Az elnevezés Gulyás Páltól, a neves bibliográfustól ered, akit lenyűgöztek a számok: egy 1892-es lista szerint már akkor hetven kör alakult a városban, és a két világháború között csaknem 160 egylet működött. Persze a második legnagyobb kiterjedésű magyar város volt Vásárhely, hatalmas külterülettel. Aztán elfelejtődött ez a megtisztelő név, mígnem 1977-ben édesapámnak, Hajdu Gézának, aki könyvtáros, könyvtárigazgató volt, meg nem jelent a Vásárhelyi egyletek és könyvtárak 1827-től 1944-ig című könyve. Az első dátum az első helyi egylet, a Piroska megalakulásának éve volt. E munka megjelenése után újra sokakban tudatosult, hogy igenis létezik az a bizonyos „vásárhelyiség”. Hiszen ez Németh László – aki a fogalmat közismerten megalkotta az Égető Eszterben – és Bibó Lajos – a két világháború között az ország egyik legsikeresebb drámaírója, Hibások című drámáját a Nemzeti Színház is játszotta, és akit Móricz is a legnagyobbak között emleget – városa! Mindkettőjük 1945-ig megjelent életműve a helyi olvasókörökben természetesen hiánytalanul megtalálható. A feléledt öntudat és a soha el nem múló hiányérzet odavezetett, hogy többen elkezdtek azon gondolkodni, hogy talán ezek a körök feléleszthetők. Erre 1989-ben nyílt először lehetőség, amikor is a Magyar Népfront Könyvbarátok körében ezt az újraalapítást az édesapám és Molnár Zoltán író segítette.
MN: Melyik volt korábban a legismertebb kör?
BHÁ: Talán a Pusztakutasi Olvasóegylet, melynek alapítója, Gregus Máté leírja, hogy eleinte csak azért gyűlt össze a társaság, mert szerették a szép csárdásné énekét hallgatni, ám aztán rájöttek, hogy ez kevés. Hogy muszáj valami komolyabbról is diskurálni, mint a magcsávázás, közvilágítás vagy a külterületi utak minősége.
MN: Hogyan képzeljük el az épületeiket?
BHÁ: Változó volt. Némelyik körnek csak egy bérelt helyisége volt, mások saját épülettel is bírtak. Az Ópusztaszeri emlékparkban van egy olvasóköri épület, az udvarán egy kuglipályával – sok kör az olvasáson kívül versenyeket tartott, közös játékokat és bálokat is rendezett. Ám az esti mulatságokon csak az vehetett részt, aki a délelőtti tudományos vagy irodalmi előadásokat meghallgatta. Nemcsak a helyiek adtak elő, Kutaspusztára például Mórát és Móriczot is meghívták. Közismert az 1935-ben megrendezett kutaspusztai írótalálkozó, ahol 26 népi író vett részt. Móricz először egy könyvhétre látogatott ide, megnézte a könyvesboltok kínálatát, majd sommás és kritikus véleményt fogalmazott meg Az Est hasábjain 1923-ban. Nehezményezték ezt a vásárhelyiek, hát meghívták többek között a Pusztakutasi Olvasóegyletbe. Móricz ezt követően egy 14 részből álló riportsorozattal próbálta ellensúlyozni a rossz első benyomást, immár csodásan örökítve meg a várost, a tanyai ember találékonyságát és szakértelmét.
MN: Édesapja szerint is gyűjtőfogalom az elnevezés, „benne igen sokféle törekvés és cél rejlik. Ezek között a tagság művelődésének segítése csak egyik, de a jó olvasókör a helyi demokrácia és a társas élet alapvető intézményévé válhat”. Hogyan?
BHÁ: Az olvasókörök tisztán civil, alulról jövő szerveződések, ez alapvetés. A civil lét, a civil megnyilatkozás igénye hívja létre őket, és a kisközösségek ereje mutatkozik meg bennük. Ahhoz, hogy valahol igazán otthon érezhessük magunkat, fontos, hogy a közösségben feloldódhassunk, hogy hasonló érdeklődésű emberekhez kapcsolódhassunk. Ez a kapocs lehet a mai modern irodalom, de lehet a település irodalmi hagyományainak megőrzése is. Az olvasókörök mutatják meg a legtisztábban, mit akarnak az emberek. Talán ezért is tartották a köröket olyan veszélyesnek már az I. világháború után, amikor is a puszta bejelentési kötelezettség helyett egy tucat jogi megkötéssel nehezítették a működésüket.
MN: A társas élet alapvető intézményeként mit tett egy-egy kör?
BHÁ: Szélsőséges példa, de a Pusztakutasi Olvasóegylet egy egész települést alapított, utakkal, közvilágítással! Függetlenül a tagok társadalmi hovatartozásától, közösen érték el ezt. A demokratikus gondolkodást pedig maga a szervezet felépítése és működése is erősítette. A tagok egyenlők voltak, és volt lehetőségük szavazással érvényesíteni az érdekeiket. A különféle társadalmi körök általában külön csoportokba tömörültek, de ezt nem írott szabályzat, inkább a közös ügyek alakították. A helyi zsellérek a kezdeti közös találkozások után például saját társaságot alapítottak, mert úgy érezték, hogy az iparosokkal vagy a vagyonos parasztokkal nem tudnak közös platformra kerülni.
MN: Az olvasókörök kifejezetten kerülték a direkt politizálást.
BHÁ: A köröknek kezdetben alapvetően volt egyfajta ellenzéki attitűdjük. A felvilágosodás idején vagy a reformkorban besúgókat építettek közéjük, hogy jelentsenek és belülről bomlasszanak. Később aztán sok kaszinóban érvényesültek Kossuth reformtörekvései, és hamarosan felfigyelt a bécsi udvar is. Sőt, a Kossuth-kultusz végig megmaradt a körök történetében. Az alapításnál rendre két dologban állapodtak meg: hogyan ünnepeljék március 15-ét, és hogy kinek, melyik társadalmi rétegnek segítsenek. A korabeli jegyzőkönyvek szerint 1909. január 9-én az Első Olvasó Népkör akkori elnöke, id. Tölcséry István főgimnáziumi tanár megnyitóbeszédében a tagokat felkérte, hogy ne politizáljanak, mert az „kétélű fegyver, mellyel az ember magát is, ellenfelét is megvágja, hanem arra törekedjünk, hogy minél több szépet és jót tanuljunk”. Egészen a kezdetektől az 1945 utáni megszüntetésükig az újságok minden oldalról jártak, és ha voltak is politikai viták, azok nem ideológiai alapon, hanem különféle érdekképviseleti kérdések mentén zajlottak. A ’45 utáni vádakból nem áll semmi, szó sem volt kirekesztő megnyilvánulásokról. Persze nem állítom, hogy soha nem létezett olyan kör, ahol felütötte a fejét ilyesmi, de a legtöbben határozottan deklarálták a politikamentességet.
MN: Milyen indokkal szántották be a köröket 1945 után?
BHÁ: Nagyon méltatlanul zajlott ez a folyamat és 1951-ig eltartott. Először a katonai tartalmakhoz köthető köröket záratták be, de legtöbbször a vádak – például, hogy náci irodalmat népszerűsítenek – megdőltek. Aztán az egyházi kötődésűek következtek, aztán már nem is nézték, mi köré szerveződött a kör. Hogy mennyire csak a civilek elleni hadjáratról volt szó, azt híven mutatja az úgynevezett vándorládák története. Az olvasóköröknek általában volt valamennyi – mindig szigorúan jegyzőkönyvezett – vagyona, mert kaptak például könyveket, berendezési tárgyakat, de akár épületet is a városoktól. Felszámoláskor az állomány dobozokba került, elszállították azokat, sokan arra tippeltek, hogy olvasatlanul megsemmisíteni viszik őket, eltörölve a körök emlékét is. De nem ez történt! 1945 után a hatalom népkönyvtárak alapításába kezdett. És az elkobzott könyveket az Alföldről mondjuk a Dunántúlra szállították. Egész véletlenül egy kollégám, Varga Róbert rábukkant a kaposvári népkönyvtárban a hódmezővásárhelyi pecsétes könyveinkre. Micsoda pimaszsága volt ez a regnáló rezsimnek! Ráadásul külsőségeiben is „vitték tovább” erőszakkal a szép civil hagyományt, munkás- és szakszervezeti körök formájában, de ezek se szellemiségükben, se szabadságfokukban nem foghatók a hagyományos olvasókörökhöz.
MN: 1989 után azért nem lett ekkora erejük az újjáalakult köröknek, viszont újabban mintha reneszánszukat élnék…
BHÁ: Érdekes, hogy a hazai kezdeményezések mellett ismét érkezett angolszász támogatás is, 2008-ban például a British Council szervezett workshopot a modern kori olvasókörökről, kiemelt témaként a szervezés módszertanával és az internet szerepével. Az utóbbi években új hulláma lett a műfajnak, hiszen az élménymegosztásra, éljünk bármilyen gyors és digitalizált világban, egyszerűen elemi vágyunk van. Kis térítő szándék is lehet minden ilyen körben: egyszerűen nem lehet elfogadni, hogy a betűnek ne legyen szerepe az életünkben. A körök újjáéledése összekapcsolódik azzal, hogy a kisközösségek újra felértékelődtek, és a személyességnek nagyobb értéke lett. A tanítványaimon is látom, hogy bár ők már a digitális világban nőttek fel, érzékelik a személyes hatások hiányát. És a világon mindenhol újra terjednek az olvasókörök, a legkülönfélébb témájúak. Tavaly Athénban voltam egy könyvtáros-világkonferencián, ahol egy helyi előadó arról beszélt, mennyire népszerűek náluk a matematikai olvasókörök, ahol olyan irodalmi műveket vitatnak meg, amelyekben valamiféle matematikai kihívás jelentkezik.
| Munkásolvasókörök
A hatóságok 1920 és 1924 között semmiféle összejövetelt vagy szervezkedést nem engedélyeztek a munkásoknak, belügyminiszterként Klebelsberg Kuno (1921–1922-ben töltötte be ezt a posztot, ezt követően lett vallás- és közoktatási miniszter) rendelettel tiltotta az új szervezetek létrehozását is, kivételt csak olyan egyletek jelentettek, amelyek megalakulását ,,közérdekből” indokoltnak tartotta. De a rendelet sok helyütt mégsem állhatott a dolgozók útjába: 1924-ben például az ormospusztai bányaüzem térmesteri szobájában Szemein István, Dulházi János, Zombori János és egy Bilik nevezetű munkás elhatározta, hogy alakít egy asztaltársaságot, ebből lett később a legendás ormospusztai olvasókör. „Előfizettek két folyóiratra (Az Est és Budapesti Hírlap), s ezeket, valamint két miskolci napilapot (Reggeli Hírlap, Magyar Jövő) az »Ormospusztai Iparos Asztaltársaság« címére rendelték meg. Az eseményről ekkor a bányaüzem főnöke és a telep lakossága még nem tudott. (…) Tevékenységük kezdetben, a műveltség terjesztése mellett, az italfogyasztás korlátozására is irányul. Határozatot hoznak, hogy mindenki csak saját részére rendelhet italt, úgynevezett »köröket« senki másoknak nem kérhet”. (Magyar András: Az ormospusztai munkások olvasókörének története; Megjelent a Borsodi Munkáskönyvtárak Története című sorozatban, 1971) Sokszor könyvtárak, könyvtárosok köré szerveződött az olvasótársaság, ezeket hivatalosan nem is nevezték olvasóköröknek: „Szocialista társadalmunkban élő munkásságunk ha apáitól és nagyapáitól nagyszámú könyvet nem is örökölt, olvasási kultúrát igen, és ebben nagy szerepe volt a munkásság saját könyvtárainak” – írja Kamarás István Az olvasó munkások és az irodalom című könyvében (Táncsics Könyvkiadó, 1981). Sajnos kevés esetben maradt fenn tárgyi emlék ezekről a két világháború között igencsak elterjedt munkáskönyvtárakról, a leltárkönyvön vagy a nyomtatott katalóguson, illetve egy-egy kölcsönzési naplón kívül. Az 1897-ben született kőműves, Sindulár Pál így emlékszik a győri munkáskönyvtárra: „1919. augusztus 3-án szereltem le a Vörös Hadseregből. Akkor én a leszerelő zsoldomból rögtön beiratkoztam az építőipari munkások országos szövetségének helyi csoportjába. Most, ahol van a Városi Könyvtár, ott volt akkor. Elsőrendű könyvtára volt, még a hatósági tisztségviselők, akik jöttek ellenőrizni, azok is elmondták, hogy ilyen nívós könyvtára egyetlen szakszervezetnek sincsen. Voltak abban főleg bölcsészeti dolgok, meg magas tudományos dolgok, csillagászatról, mindenről. Sőt rengeteg szépirodalmi. (…) Hát ugye, akkor már én vezetőségi tag voltam. Beszélgettünk a néppel, az olvasókkal.” |
| Névjegy Barátné Hajdu Ágnes az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora, a Magyar Könyvtárosok Egyesületének elnöke. Az ELTE fizika–könyvtár szakának elvégzése után a József Attila Tudományegyetem könyvtárában hét évig módszertani munkatársként dolgozott. Később több könyvtárat igazgatott, és három évtizednél hosszabb ideje oktat. A bolognai átállás képzési és kimeneteli követelmények egyetemközi kidolgozásában nagy szerepe volt. |
